-
Örültem nagyon az új témának! Folyamatosan nekifutottam
gondolatban, aztán újabb haladékot adtam magamnak az íráshoz.
Annyi minden jut eszembe a témáról, hogy azt sem tudom merről,
honnan kezdjek hozzá.
Az első műtermi fotó másfél éves korom táján készülhetett rólam. Meglehetősen komolyra sikeredett, mint ahogy az óvodai ballagás alkalmából készülté is. Szinte lefelé konyult a szám két oldala. Akadtak azért „füligérő” mosolyos képeim is, melyek a hajdúszoboszlói strandon készültek 60 évvel ezelőtt. A képeim alapján azonban inkább komoly, szemlélődő gyermek benyomását vélem felfedezni magamban.
Az első műtermi fotó másfél éves korom táján készülhetett rólam. Meglehetősen komolyra sikeredett, mint ahogy az óvodai ballagás alkalmából készülté is. Szinte lefelé konyult a szám két oldala. Akadtak azért „füligérő” mosolyos képeim is, melyek a hajdúszoboszlói strandon készültek 60 évvel ezelőtt. A képeim alapján azonban inkább komoly, szemlélődő gyermek benyomását vélem felfedezni magamban.
Alapvetően
sok mosoly vett körül apai nagycsaládomban, ahol rendszeresen
megfordultunk a 60-as években. A nyaraimat is a nagynénik
felügyelete alatt töltöttem. Olvasni még nem tudtam, amikor
először láttam egyiküknél Ludas Matyit. Nézegettem a rajzokat,
aztán az évek múlásával már kibetűzgettem a képaláírásokat
is. Hogy mennyire érthettem a poénokat nem tudom, de valahogy
folyamatos időtöltésként emlékszem az újságok böngészésére.
Az
általános iskolai éveimből egy momentum máig elevenen él
bennem. Alsó tagozatban napközis voltam, így minden délben
nagy-nagy zsongás közepette vártuk, hogy asztalunkra kerüljön a
déli ebéd. A zsongás időnként hangos röhögcsélésbe
válthatott valószínűleg, mert a nagyterem és a konyhai tálaló
közös ajtajában megjelent „Katika néni” kipirult-feldúlt
arccal, és ökölbeszorított bal kezét magasba lendítve (csak a
kisujja meredezett az égnek) felkiáltott: - Na, most már van min
röhögnötök! Aztán mint aki jól végezte dolgát, hátat
fordított és kivonult a tálalóba. Mi gyerekek meg még
hangosabban röhögtünk. Valószínű, hogy a semmin! Felnőttként
tudjuk, hogy a gyerekeknek nagyon kevés is elég ahhoz, hogy –
akár semmiségeken is – nevetni tudjanak.
Ha
saját humorérzékünket próbáljuk elemezni, azt hiszem mindenki
kritikusan látja önmagát. Én legalábbis egészen biztosan.
Első
budapesti vidám színpadi élményeim egyikeként Kabos Lászlót és
Urbán Erikát láttam egy közös produkciójukban, akkor még talán
házasok sem voltak. Minden poénjuk röhögésbe fulladt, de ha jól
emlékszem, én csak néztem tágranyílt szemmel, és nem értettem,
hogy min röhögnek ennyire. Nyilván lehetett előzménye már a
függöny mögött is ennek a fergeteges jókedvnek. Persze ma sem
járok jobban, mert ha néha becsöppenek egy vígjátékra a
debreceni Csokonai Színházba, ott is úgy járok, hogy már
mindenki vidul előttem-mögöttem, amikor én még mosolyra sem
tudom húzni a számat. Ezzel együtt sem gondolom, hogy bennem van a
hiba. Tudok én hatalmasakat kacagni, csak nem azon a poénokon,
amelyeken mások már jól elkacarásznak.
Amikor
a lányommal tévéztünk együtt jó két évtizeddel ezelőtt, már
akkor is megállapítottuk, hogy ami valamelyikőnket szórakoztatott,
az a másikat egészen biztosan nem. Pedig ilyen közvetlen közeli
kapcsolatban talán az lenne a hihetőbb, hogy egy rugóra jár a
humorunk.
Nos,
mielőtt még nagyon belemerülnék a témába, és hosszan
elkezdeném sorolni, hogy ki mindenkinek imádom a humorát,
egyéniségét, csak annyit szeretnék hozzátenni. Ha lenne
beleszólásom a mai oktatásba, akkor én a sok-sok plusz
testnevelési órákból egyet lecsippentenék, és heti egy órában
„Humor”-órát tartanék a mai gyermekeknek.
Sajnos
nem mindenki születik olyan szülőkhöz, hogy már kicsi korától
kezdve halljon csengő-bongó hangú szívből jövő vidám
kacagást. Pedig tudjuk, hogy a mai világban az élet nehézségeit
humor nélkül lassan túlélni is nehéz.
Nekünk
egyedülállóknak pedig, akik őszi-téli esős-havas napokon ki sem
mozdulunk, saját magunknak kell megtalálni a napi örömperceinket.
Szerencsésnek
érzem magam, még ha a fenti sorok cáfolnák is ezt, mert én
szinte minden nap találok magamnak – akár könyvek által, akár
az internet segítségével – pár vidám percet. Így egyre
gyakrabban kapom magam azon, hogy a számat mosolyra húzva felejtem
– és nemcsak egy-két percre.
5 megjegyzés:
Bocs! - Jucika kicsi "kiszánkózott" az oldalról:)))
Már nem. :)
Köszönöm szépen Ági!
Csak húzom, halasztom a témát: valahogy nincs humoros kedvem, már jó ideje... De benneteket olvaslak hűségesen...
Jucika????
Micsoda öröm....
Megjegyzés küldése