...mindennapi kacagásunkat add meg!

Humor!

- Örültem nagyon az új témának! Folyamatosan nekifutottam gondolatban, aztán újabb haladékot adtam magamnak az íráshoz. Annyi minden jut eszembe a témáról, hogy azt sem tudom merről, honnan kezdjek hozzá.
Az első műtermi fotó másfél éves korom táján készülhetett rólam. Meglehetősen komolyra sikeredett, mint ahogy az óvodai ballagás alkalmából készülté is. Szinte lefelé konyult a szám két oldala. Akadtak azért „füligérő” mosolyos képeim is, melyek a hajdúszoboszlói strandon készültek 60 évvel ezelőtt. A képeim alapján azonban inkább komoly, szemlélődő gyermek benyomását vélem felfedezni magamban.

Alapvetően sok mosoly vett körül apai nagycsaládomban, ahol rendszeresen megfordultunk a 60-as években. A nyaraimat is a nagynénik felügyelete alatt töltöttem. Olvasni még nem tudtam, amikor először láttam egyiküknél Ludas Matyit. Nézegettem a rajzokat, aztán az évek múlásával már kibetűzgettem a képaláírásokat is. Hogy mennyire érthettem a poénokat nem tudom, de valahogy folyamatos időtöltésként emlékszem az újságok böngészésére.

Az általános iskolai éveimből egy momentum máig elevenen él bennem. Alsó tagozatban napközis voltam, így minden délben nagy-nagy zsongás közepette vártuk, hogy asztalunkra kerüljön a déli ebéd. A zsongás időnként hangos röhögcsélésbe válthatott valószínűleg, mert a nagyterem és a konyhai tálaló közös ajtajában megjelent „Katika néni” kipirult-feldúlt arccal, és ökölbeszorított bal kezét magasba lendítve (csak a kisujja meredezett az égnek) felkiáltott: - Na, most már van min röhögnötök! Aztán mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és kivonult a tálalóba. Mi gyerekek meg még hangosabban röhögtünk. Valószínű, hogy a semmin! Felnőttként tudjuk, hogy a gyerekeknek nagyon kevés is elég ahhoz, hogy – akár semmiségeken is – nevetni tudjanak.

Ha saját humorérzékünket próbáljuk elemezni, azt hiszem mindenki kritikusan látja önmagát. Én legalábbis egészen biztosan.

Első budapesti vidám színpadi élményeim egyikeként Kabos Lászlót és Urbán Erikát láttam egy közös produkciójukban, akkor még talán házasok sem voltak. Minden poénjuk röhögésbe fulladt, de ha jól emlékszem, én csak néztem tágranyílt szemmel, és nem értettem, hogy min röhögnek ennyire. Nyilván lehetett előzménye már a függöny mögött is ennek a fergeteges jókedvnek. Persze ma sem járok jobban, mert ha néha becsöppenek egy vígjátékra a debreceni Csokonai Színházba, ott is úgy járok, hogy már mindenki vidul előttem-mögöttem, amikor én még mosolyra sem tudom húzni a számat. Ezzel együtt sem gondolom, hogy bennem van a hiba. Tudok én hatalmasakat kacagni, csak nem azon a poénokon, amelyeken mások már jól elkacarásznak.

Amikor a lányommal tévéztünk együtt jó két évtizeddel ezelőtt, már akkor is megállapítottuk, hogy ami valamelyikőnket szórakoztatott, az a másikat egészen biztosan nem. Pedig ilyen közvetlen közeli kapcsolatban talán az lenne a hihetőbb, hogy egy rugóra jár a humorunk.

Nos, mielőtt még nagyon belemerülnék a témába, és hosszan elkezdeném sorolni, hogy ki mindenkinek imádom a humorát, egyéniségét, csak annyit szeretnék hozzátenni. Ha lenne beleszólásom a mai oktatásba, akkor én a sok-sok plusz testnevelési órákból egyet lecsippentenék, és heti egy órában „Humor”-órát tartanék a mai gyermekeknek.

Sajnos nem mindenki születik olyan szülőkhöz, hogy már kicsi korától kezdve halljon csengő-bongó hangú szívből jövő vidám kacagást. Pedig tudjuk, hogy a mai világban az élet nehézségeit humor nélkül lassan túlélni is nehéz.

Nekünk egyedülállóknak pedig, akik őszi-téli esős-havas napokon ki sem mozdulunk, saját magunknak kell megtalálni a napi örömperceinket.

Szerencsésnek érzem magam, még ha a fenti sorok cáfolnák is ezt, mert én szinte minden nap találok magamnak – akár könyvek által, akár az internet segítségével – pár vidám percet. Így egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy a számat mosolyra húzva felejtem – és nemcsak egy-két percre.