Gimnazista koromban bejárós voltam, négy éven át napi 2x45 perc vonatozás, oda-vissza (és mi még szombaton is mentünk). De nem hagyott rossz emléket bennem, mivel mindig csapatostul utaztunk, és zsenge koromnak köszönhetően még csak fárasztónak se éreztem. Viszont ezáltal létformámmá vált a vonatozás, és a későbbiekben se jelentett különös élményt, ha vonatra kellett szállni, egyszerűen az élet része volt.
Persze, voltak sajátos hangulatú utak, legelsőbben is a balatoniak, amikről többen is írtatok. Megpillantani a végre kibukkanó Balatont, olvasgatni a különféle, többnyire leánynevű lakok feliratait, látni az integető embereket, vagy - már a nyaralás alatt - kisétálni az esti vonathoz, mind-mind elmaradhatatlan részei voltak a balatoni utaknak, napoknak. Visszafelé pedig meglátni a százhalombattai finomító égő fáklyáját, és végül befutni a Déli előtti alagútba. Akkor már itthon voltunk.
Szerettem a kisvasutakat is: Királyrét, Nagybörzsöny, Felsőtárkány, Szalajka-völgy... táborok, kirándulások emlékei
Adódtak nagyon hosszú utak is: Moszkva-Leningrád az Ezüst Nyíllal és egy átbeszélgetett éjszakával az étkezőkocsiban. Akkor hallottam először a kárpátaljai magyarokról a partnerkísérőnktől, aki maga is onnan való volt. Washington-Atlanta, 17 óra, egyedül a nagy Amerikában. Olyan egyszemélyes hálófülkém volt, hogy még a mosdó is bent volt! Kicsit azért féltem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy igazán aggódjak, inkább elaludtam. Máskor meg volt olyan, hogy Brassóig, júliusban, tömött vonaton, ülve, mert már kusett jegy sem volt. Tizenhárom óra..., de gyönyörű volt a napkelte a Kárpátokban.
Van azonban a vonatozásnak egy olyan része is, amiről eddig nem esett szó: ez pedig a kikísérés és kimenni valaki elé. Ha ezek a pályaudvaron történnek, egészen mást jelentenek, mint például a repülőtér nyüzsgésében. Talán maguk a fogalmak is inkább - és korábbról - a vonatokhoz köthetők.
Mindez azért jutott eszembe, mert volt nekem egy régi blogom, amiben egy ilyen élményemet írtam le. Ezt teszem most be ide, úgy, ahogy volt, akkor, 2007. július 23-án. Hiszen a főszereplő itt is a vonat :)
"Ha nekem igazi fiam lett volna, és nem ilyen fogadott, az biztos,
hogy ez a bozontos fejem már rég hófehér lenne, mint a jegesmacié.
Merthogy ma utazott haza délután a háromnegyed hatossal, de reggel még össze kellett pakolni a
hétvégére ittmaradt holmit, még rendesen elköszönni a többiektől, és
mellesleg gyorsan még lement a Balatonra. A kórusból mentek néhányan
egyikükhöz, hívták, valaki még azt is vállalta, hogy délután visszahozza
Pestre, hát hogyne ment volna élvezni a nyarat, négyre visszaér, jó
lesz az.
Úgy egyeztünk, hogy negyed hatkor találkozunk a
vonatnál, odaadom az úti elemózsiát, meg az ajándékaimat, leveleimet,
amit az otthoniaknak szánok, mert hát én se tudtam hamarabb
összekészíteni, hmmm. Nagyon elhatároztam, hogy nem aggodalmaskodom,
úgyis fölösleges, egészen biztos, hogy késve fognak fölérni, csak
idegesíteném magamat vele.
Így csak 16,40-kor csörögtem rá - a
pályaudvar felé menet - hogy tudjam, érdemes-e egyáltalán kimennem. Ó,
már legalább Pesten volt! Igen, mindjárt indul, ki fog érni. Nem, nem is
kell taxi, majd ha elakad a busz, akkor átszáll róla. Csak még....
17,18 - legyek kedves, mondjam meg, melyik vágányról indul a vonat, hogy egyenest oda tudjon jönni. És hol van az ötös vágány?
Állok
a vonatnál, még 20 perc - ó, ideér, nem gond - már csak 14... egy
szatyorba összerakok mindent, hogy futtában a kezébe tudjam nyomni...,
12... nem, nem fogok semmit se szólni, nem mondom, hogy miért kellett
még lemenni a Balatonra... 10... de mit fogok adni vacsorára, tizenegyig
ott fog ülni, hiszen a kulcsokat leadta már, és csak éjfél előtt megy a
következő vonat, na, ott fut valaki!... de nem, mégsem,... 9 ... lelki
szemeim előtt a kép, ahogy fut és éppen kigördül a vonat, jaj, csak föl
ne akarjon ugrani az utolsó lépcsőre, még elvéti az ugrást... 8 ...
vajon ért a kalauz magyarul, ha mondom, hogy várjon még? ...7 ....hogy
honnan került elő egyszerre? itt nyargal már szembe, jó időre futja
körbe a Keletit, hátizsákkal, táskával... na, szállj föl gyorsan!, .....
adom a kezébe a szatyrot..... dehát ez a 428-as kocsi, a jegyem meg a
425-re szól........szállj föl!!!!!.... már fönn áll az ajtóban, állhat
nyugodtan, nem jön már senki... kicsit liheg még a futástól, nem kellett
volna lemenni a Balatonra, de olyan jó volt! ... én nem mondok semmit,
mondom nyomatékkal... nevet, az arcát megkapta a Nap, a szemében a víz, a
szél, a ma és a tegnap öröme, lenyújtja még a kezét: köszönök mindent
....jó vonatra szálltam? kérdi szemtelenül ..... sípol a kalauz és már
csak integetek.
Búcsú? Fájdalom? Ugyan! Megkönnyebbülés.
Ahogy
ülök a buszon hazafelé, hirtelen az a gondolat ugrik be, hogy mit fog
majd szólni édesapám, ha elmesélem, hogy a gyerek már megint alig érte
el a vonatot. Egyik se, másik se, mégis ösztönös, magától értetődő a
gondolat. A helyemen vagyok és így kerek az egész."
2 megjegyzés:
Kriszta, olyan izgalmas volt, mint egy film!
A valóságban is olyan volt, Rózsa :)
Megjegyzés küldése