Vonatozós múlt

Nagy szégyen lenne rám nézve, ha éppen én nem írnék erről a témáról. Anyai ágon több felmenőm is vasutas volt, nem csoda hát, hogy a vonatok iránt genetikusan vonzódtam kezdettől fogva.

Utaztunk is vonaton gyakran, mert a közelünkben a nyolcvanas évekig működött a Rákoskeresztúr vasútállomás, buszjárat  pedig nálunk a metró elkészültéig nem lévén, a vonat volt a legegyszerűbb közlekedés be a városba. "Bemegyünk Pestre" - mondta mindenki, mert az a tizenvalahány kilométer, ami a kerület és a város belseje közt van, elválasztotta a kerületet Budapesttől, hiába tartoztunk hozzá. Az emberek vonattal jártak dolgozni, középiskolába, egyetemre, néha szórakozni, színházba, moziba. A Keleti pályaudvarra viszonylag gyorsan beértünk, onnan még épp elég volt tovább bumlizni a városban.

Nagymamám az állomáshoz közel lakott és mint vasutasözvegy, némileg bennfentesnek érezte magát, jó viszonyt ápolt az állomásfőnökkel, a forgalmistával (akit következetesen és szabályosan forgalmi szolgálattevőként emlegetett) és a személyzet minden tagjával. Ha nagyritkán valami nagyon fontos telefonálásra volt szükség, protekciósként oda szaladt át azt lebonyolítani. Gyerekkoromban sokszor nézelődtem befelé a forgalmi iroda ablakán, nagyon tetszett a falon lévő nagy tábla, amelyen kis lámpácskák mutatták a pályán éppen zajló forgalmat. Az a lámpácska, ami a közeledő vonatot jelezte, eleinte távolabb, aztán egyre közelebb világított, ahogy a vonat haladt a mi állomásunk felé. 

Nagyobb utazásunk legfeljebb évente egyszer volt, legtöbbször a Balatonra. Ilyenkor a Keletiből még át kellett vergődnünk a városon a Déli pályaudvarig, aztán jött a nagy utazás. A Déliben az Utasellátó pavilonjából kérhettem egy édességet - előrecsomagolt szendvicseket, egyebeket persze vittünk magunkkal - ez az Utasellátó desszert volt a nyaralás előtti luxus. Máig emlékszem azoknak a színes sztaniolba burkolt, papírcsíkkal átfogott nagy kockáknak, meg a csokiroládnak az ízére: ha jól meggondolom, bárhogyan nevezték őket, mindegyiknek nagyjából ugyanolyan egyen-íze volt, de én nagyon szerettem. Ma újra árulnak ilyeneket Utast ellátó névvel, de ízük természetesen nem is hasonlít a régire. 

Aztán indulás után hamarosan jött az első élmény, az alagút. Amikor a vonat odaért, ajánlatos volt felhúzni az ablakokat,  ellenkező esetben a gőzmozdony füstje becsapódott a kocsiba. Az alagút az akkori érzésem szerint hosszú volt, ez persze abból is adódott, hogy olyankor  a vonat még nem gyorsult fel, hanem szinte lépésben poroszkált és így elég sokáig haladtunk a teljes sötétségben. Ha ezt elhagytuk, Aligáig már tulajdonképpen nem történt semmi, a vonat csattogott a sínen, számoltam a pálya melletti villanyoszlopokat, vagy kártyáztunk, rejtvényt fejtettünk, és mire minden szórakozásból kifogytunk, odaértünk az első parti nyaralókhoz, melyeknek fái közt megpillanthattuk a Balatont. 

Húszéves voltam, amikor Szegedre kerültem, onnantól kezdve már sokkal gyakrabban vonatoztam. Általában három-négyhetenként hazautaztam pénteken este vagy szombaton reggel, ahogy az órarend éppen megengedte. Ezek az utak mindig rohanással kezdődtek, futás az állomásra, futtában jegyvásárlás, felkapaszkodás a kocsiba, és ugyan anyám már régen lelkemre kötötte, hogy sose szálljak olyan fülkébe vagy szakaszba, ahol csak férfiak vannak, ilyesmire nemigen kellett figyelnem, mert a szegedi gyors legtöbbször már az induláskor tele volt utasokkal. A sok út között persze akadtak izgalmasak is, volt, hogy valaki rámakaszkodott és máig se tudom, jóval később hova tűnt, volt, hogy valami miatt elakadtunk és rengeteg késéssel érkeztünk a Nyugatiba és olyan is megesett, hogy egy vizsga után beszálláskor halálfáradtan azonnal elaludtam és Kiskunfélegyházánál a kalauz rázott fel. Mindenesetre a szegedi utazások egy életre elvették a kedvemet a vonatozástól - akkor még nem tudtam, hogy sok-sok év múlva pár évig naponta vonatra fogok ülni és mondhatom, azok az utak a szegedi gyorson átélteknél is százszor több élményt szolgáltattak. 

Voltak persze még  másfajta vonatozásaim, például Bécsen át Rómáig és onnan lefelé az olasz csizma teljes hosszában - na, ott volt csak rengeteg alagút, Nápolytól Reggio Calabriáig más se volt, mint tenger és alagút, - vagy egy éjszakai utazás Moszkvából Leningrádba hálókocsiban, hajnalban pedig a folyosó ablakából néztem az elsuhanó falvak faházait. Régen volt ez is.

Ma már nem szeretek vonatozni, ezt épp nemrég állapítottam meg, amikor egykori lakóhelyemre suhant velem a korszerű, klímás ufóvonat, ami szombaton kora délután tömve volt, és Rákoson annyit álltunk, hogy tudtam, a menetrend szerint már vagy tíz perce Ligeten kéne lennünk. Vasutas ősök ide vagy oda, de azt hiszem, eleget vonatoztam életemben, már nem vágyom rá. Hiszen már az alagútban is kivilágítva suhan a kinyithatatlan ablakú modern piros vonat, és az utasellátós kocka se a régi. :)