1973-ig többnyire csak vonaton, esetleg nagynéha busszal utaztam, autó nem volt a családban.
Azóta pedig a vonat lett nagyon ritka az életemben.
Vonatos kalandjaim a születésem előtt kezdődtek. Még a világon se voltam, amikor szüleim, pár hónapos házasok, a Veszprém megyei kis faluból az Alföld déli csücskébe, Mindszentre költöztek, hogy felkarolják apai nagyszüleimet, 1947. tavaszán. Én már ott születtem, október közepén.
Anyát szüntelen honvágya visszahúzta falujába, ezért nyaranta elvonatoztunk vele a Dunántúlra, ami még békésebb időkben is valóságos expedíció volt, hát még 1948-ban, a háborús sebek borította Budepesten keresztül! A Nyugatiból át kellett villamosozni a Délibe, kisgyerekkel (később kettővel), bőrönddel, jól átkötözött utazókosárral, melyre apa előrelátóan még egy kis fehér zománcos bilit is rákötött a majd 24 órás útra...
Estefelé indultunk Mindszentről, többszöri átszállással (Szentesen és Félegyházán), éjjel értünk fel Pestre. Onnan másnap reggel indult a Déliből a vonat Bobáig, ahova d.u. 4 óra felé érkeztünk. Ennyi idő kellett eleinte a nem egészen 400 km-es úthoz... Később gyorsultak a dolgok a beiktatott gyorsvonattal: elég volt reggel korán indulnunk, 10-kor már (!) a Nyugatiban voltunk (160 km!)... A megmaradt szakasz nem gyorsult meg: vonatunk minden útszéli kórónál megállt, pedig annyira vártuk az érkezést! Amikor már a Somló is feltűnt, majd Devecser, nem tudtunk a helyünkön megülni.
Az utasok többnyire a kosarakból, táskákbol kipakolt házi rántott csirkét, fokhagymás kolbászt, szalonnát ették jóízűen, és az akkori fapados vagonokban étvágygerjesztő illatok lengedeztek. Még a rokonoknak is maradt a madárlátta eledelből kóstolóba!
1962-től kezdődött mindennapos bejáró vonatozásom Hódmezővásárhelyre, ahol a híres Bethlen Gimnázium tanulója lettem 4 évre. A vonat 7h05-kor indult s én általában fél 7-ig húztam a felkelést. Ezek után már csak a futás maradt hátra az állomásig: az út gyalogos tempóban kb. 10-15 percet vett igénybe, amit én kb. 5 perc alatt futottam le. Bevallom, elég jó formában voltam a 4 év alatt, egy gramm felesleg se volt rajtam!
Emlékeimben feltűnik az első idők antik fapados vagonja, kis kályhával a közepén, melybe a kalauz időnként pár lapát szenet dobott... Vadul füstölő, hangosan pöfögő mozdony húzta, ablakán kikönyökölt a kormos képű mozdonyvezető és fogadta az állomásfőnök jelzését, aki kis zöld korongot felemelve intett neki, hogy indulhat. Szinte irigyeltem, micsoda hatalom birtokosa: egyetlen intésére nagy szusszanással elindul a hatalmas gépezet!...
Bejárásom utolsó éveiben már eltűnt a füstös mozdony, gondolom, Diesel lett helyette. A fapados vagonokat a fülkés puha ülések váltották fel. Ilyenben utaztam annak idején Moszkvába is, majd a következő évben onnan tovább Leningrádba. A határon megálltunk egy időre, de tilos volt leszállni. Kinéztem az ablakon és legnagyobb meglepetésemre felemelték a kocsinkat, s míg a futóművet a szélesebb nyomtávú oroszra cserélték át, a levegőben lógtunk! A hálókocsik nagyon kényelmesek voltak, széles fekhellyel. Minden kocsiban volt egy kísérő, akitől teát lehetett kapni a kocsi végén működő szamovárból és ő osztotta ki estefelé a takarókat, lepedőket is.
Volt még egyfajta furcsa vonatos élményem berlini éveink alatt. Téli szünetről Franciaországból néha vonattal mentünk vissza Nyugat-Berlinbe. A francia megszállási zónában laktunk, s oda futott be reggel 7h felé a vonatunk, ahol is a peronon katonazenekar fogadott bennünket! Valami antik retro luxus szerelvény volt, már csak a francia hadsereg tisztjei és családjuk használták. Strasbourg-ból indult, de előre nem jelezték, sehol sem volt kiírva (katonai titok!). Amikor felszálltunk, be kellett húzni a függönyöket, az ablakok, ajtók nem voltak nyithatók, a vonat sehol sem állt meg a végállomásig, hiszen nemcsak Németország nyugati felét, hanem az NDK egy részét is átszeltük. Valódi fantom-vonat volt! A kocsik különben nagyon kényelmesek voltak, luxus faburkotattal, minden kabinhoz WC és mosdófülke is tartozott, sőt, a megszámlálhatatlanul sok lenyitható ajtó egyikét feltárva egy csodás porcelán éjjeli edényre bukkantam!
Hát ennyi nagyjából a vonatos élményeim sora, itt többnyire a TGV-vel közlekedem, ha nagyritkán rákerül a sor...
8 megjegyzés:
Rózsa, az a "puha" nem műbőrrel volt bevonva? A legrémesebb vonatozásaim emléke.
De, azt hiszem sky volt... és puha is... Nekem nem volt rémes, sőt, a rideg fapados után kifejezetten kényelmes...
Neked bizonyára megvolt rá a személyes okod...
Jaj, hát persze. A kontaktekcéma. Balga fejemmel azt képzelem, más is allergiás.:((
A porra igen és a nem tiszta arany és ezüst ékszerekre... De a skyra nem...
Rózsa! Pár napos késéssel fedeztem fel, hogy új bejegyzés került a "Hogy is volt" blogba.
Élvezettel, mosolygós arccal olvastam végig. Szinte magam előtt láttam az utazókosárra kötött zománcos bilit:))) (Én is kiszúrom ám mindenhol a nem lényegi dolgokat!)
Azt hiszem, tökélyre vitted a tömörítést. A bő oldalnyi bejegyzésedben annyira sok mindenről tettél említést, hogy ezek akár 15 oldalban megírva is lekötötték volna a figyelmünket.
Belekerült a hazai vasút története, az orosz és a nyugat-európai egyaránt, vagyis kitekintettél Mo-ról keletre és nyugatra is. Egy olyan időszakban, amikor igencsak kevesen utaztak jobbra és balra egyaránt.
Nekem még egy nagy álmom lenne, egyszer utazni az Orient-expressen.
Berlinben vettem 2 euróért egy könyvet Erzsébet királynőről sok-sok képpel. A könyvben látható, hogy az akkori mércével mérve milyen luxussal ellátott vagonban utazgatott a magyar társalkodónőjével. No, én megelégednék egy orosz kényelmes hálókocsis "luxussal" is, csak a táj legyen lebilincselő mellé. (Leginkább Ausztria és Svájc Alpokkal körített részeire vágynék, de a Balkán is kedvelt célpontnak tűnik nekem.)
Köszönet, Éva, hogy "idetévedtél" Klári után,és elolvastál...
Jó szemed van, tényleg nagyon tömörítek, mert mindig attól tartok, hogy túl bő lére eresztettem a mondanivalómat és esetleg untatom az olvasót!
Minden bekezdés életem egy szakaszát jelentette, melyekről külön-külön regényt tudnék írni, annyira elevenen megmaradt bennem némelyik...
Az Orient-Expressz... Erről jut eszembe, hogy Isztambulban megnéztük a szállodát, ahol Agatha Christie is megszállt, s ahol Atatürk-nek is volt szobája... Akkoriban Isztambul volt a végállomás.
Aztán olvastam a Wikipédián, hogy már meg is szűnt az Orient-Express, jelenleg csak a Balt Orient Express létezik.
Rózsa! Kívülállónak nagyon kalandosnak tűnik az életed. Leginkább a törökországi életképeidre lennék kíváncsi, bár nagyon szorosan követné a németországi és a franciaországi léted sok-sok elképzelt kockája.
Amikor Szepes Mária emlegette az Unter den Linden hársfáit, és a berlini életét, már akkor is úgy el tudtam képzelni a berlini létet. Aztán ez nekem nem, de a lányomnak megadatott. Csak ez már egy egészen más világ.
(Ezért örülök a népitáncos éveim alatt megvalósult sok-sok külföldi utunknak, mert eme emlékek "felturbózásával" akár már azt is el tudom képzelni, milyen lehetett volna hosszabb távon külföldön élni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egyfolytában külföldi életre vágynék. Csak nagy bennem a kalandvágy.
Máskor meg írj csak jó hosszan. Itt a többiek is biztosan szívesen olvasnának hosszabb lélegzetű visszaemlékezéseket is.
Köszönöm a válaszod is, Éva!
Ami az Unter des Linden-t illeti, sajnos akkoriban nemigen sétálhattunk a hársak alatt, mert Kelet-Berlin-ben volt, mi pedig a Fal túloldalán, bekerítve, s csak bonyolult és ritka alkalmakkor mehettünk át a check-point Charlie-n...
Azt hiszem, valóban nagy különbség valahol lehorgonyozni pár évre, mint turistaként átutazni...
Megjegyzés küldése