utazásaim

korán kezdtem az utazásokat

az elejére (jószerével szerencsére?) nem is emlékszem,

az elsők alig pár hónaposan estek meg velem,ezeket csak elmesélésekből tudom, apámat a makói járásbíróságról elhelyezték pl Vásárosnaményba, tán Marcaliba is, ahova anyámmal követtük , egy albérleti, földes(!) szobába!Mesélte anyukám, hogy milyen nehéz volt, mert senki nem engedett be a lakásába, hogy tisztába tehessen, (nekem mikor ezt mesélgette, mindig ama nevezetes régi zsidó pár jutott eszembe Mária és József... őket se fogadta be senki...lényegében a különbség csak annyi , hogy én már éppenhogy megszülettem ekkor )

aztán nem sokkal később apámat a bori munkaszolgálatba hívták be , tehát egy oda vivő vonatra szállt fel, és visszafelé az erőltetett menetből már csak a halálba vitték...  minket meg ugyancsak külföldre,

előbb csak a gettóból Szegedre (kifizettetve velünk az utazási költségeket) Szegedről pedig marhavagonban! tovább szerencsénkre minket épp nem Auschwitzba, csak AUSZTRIÁBA (Strasshoffba), onnan Zlabingsba illetve Theresienstadtba, mesélt anyám arról is, milyen elmondhatatlanul szörnyú volt ez a marhavagonbeli utazás, de nem akarok erről beszélni, egy év múlva a visszautunk nem is tudom hogy történt , de biztos szabadonegész máshogy, ha ugyancsak viszontagságosan is. Mindenesetre nem nagyon fogtam fel eleinte, hogy a nagynéném, (akit, mint a Családból mindenkit, szintén deportáltak), hogyhogy külföldi kirándulásként emlegette mindig a deportálásunkat (amiből pedig a testvére a nagyanyám betegen jött haza és ő ápolta , míg élt)...de hát van, amit csak ilyen ironikusan vagy lakonikusan lehet elviselni... később , jóval később mikor 20 évesen először utaztam külföldre (nevezetesen Lengyelországba, egyetemi énekkarral, eszembe se jutott , hogy nem ez az első külföldi utam, érdekes hogy később mennyire előjött..., ahogy felülértelmeződött minden)

-----

de addig is sokat vonatoztam én belföldön, szinte rendszeresen is gimistaként, egyetemistaként (busz még nemigen volt,s azon többnyire hányingerem?sőt)...

Szegedre beutazni ritka ünnep volt, kiskoromban, anyámmal, nagynénémmel (ők félig-meddig onnan is származnak, így persze közvetve  én is) imádtam utazni kiskoromban, emlékszem a lázas izgalomra,s hogy a vonatablaküvegre tapasztottam az arcom, hogy minél többet láthassak az elsuhanó tájból, élmény volt ez, mint egy film, vagy színdarab..egyébként emlékszem egy ilyen kiskori Szegedre utazásunk alkalmával volt az első színházi élményem is: a Szegedi Nemzeti Szinházban a Dohányon vett kapitány c. operettet néztük meg....

utaztam azért Szegednél messzebbre is, kiskoromban, nyaralni,  a Svábhegyre...pl (valami szervezet bácsija vitt fel, aztán anyuval utaztam már vissza, de utaztam unokabáttyal is, rám is szólt, hogy ne hajoljak ki az ablakon, mert a szemembe mehet a szikra is pl...nyaraimat meg vásárhelyi nagynénémnél töltöttem gyakran, de érdekes módon az utazások emlékei elhomályosodtak mára,csak az nem hogy messze volt a másik, újvárosi áállomás, ahonnan indult a vonat...  az ottlété nem!

kis gimista voltam, 15 éves, első után,  az unokaöcsém pesztrálgattam... alig akart hazaengedni, mikor már készülődtem, belepakolta magát a bőröndömbe, hogy vigyem magammal: :

gimista koromban, másodikban, harmadikban, tanévben vonatoztam be rendszeresen Szegedre, a konziba, ott is folytatván zenei tanulmányokat a hegedű tanszéken. a gimiből elengedtek utolsó órákról, hogy elérjem a vonatot, (azóta is hiányos a biologiai tudásom), de arra már nem volt időm, hogy haza is menjek, lepakolni, így anyukám mindig kijött a  hegedűmmel az állomásra, és kicseréltem az iskolatáskámat , a hangszerre, a vonaton befogott füllel készültem a szolfézs órákra, a biciniumot szolmizálgattam (néha furcsa arccal néztek rám az útitársak, valószínű nekik nem volt  befogva a fülük :) és a dieselmotorzaj nem nyomhatta el a dudorászásom eléggé

aztán kollegista lettem Szegeden,  mint egyetemista, és hetente haza utaztam hétvégeken, majd vissza... hosszú sorokban zarándokoltak akkoriban még hétvégeken az egyetemisták az állomásra,,, nem volt buszjárat, pláne sűrűn, így kevesen vállalták a napi bejárást, de hétvégeken annál nagyobb volt a tömeg/ünk...

anyu mindig kikísért...

akkor is, amikor Lengyelországba utaztunk a következő héten, fel is szállt a vonatra, elmerülten beszélgettünk,  és fentrekedt indulás után, olyan hosszan és nehezen búcsúzkodtunk, s így csak a következő  állomáson Kiszomboron tudott leszállni, s visszautazni Makóra...

Lengyelországi utunk érdekes volt , sokat zötyögtünk vonatokon...(Krakow,

"lám csak azért voltak nekünk élményeink...."

Varsó, Poznan. Stettin, Gdanszk voltak az egyetemi énakkari turnénk állomáshelyei, de  az maradt meg legélesebben, hogy visszafelé volt egy szabad félnapunk Prágában, úgyhogy leszálltunk a Masari pályudvaron, és bár rettenetesen dörzsölte a sarkam a kemény mohazöld félcipőm, egész a Hradzsinig battyogtam, át a Károly hídon a Moldván..ez nagyon megmaradt bennem,,, meg Kepler órája... (van is egy fotóm valahol róla)...

következő években is külföldre utaztam (20 évesen elhatároztam, hogy így lesz, ezentúl,lehetőleg minden évben , akkor jöttem rá először az utazás ízére)... 21évesen Nyugat-Európába utaztam 6 hétre, nagybátyámékhoz... a Nyugatin szálltam fel s nagyon hosszú út állt előttem, de nem kellett átszállni, s Zürichben szálltam le, persze rossz oldalon, nem ott ahol vártak, aztán együtt vonatozgattunk Svájcban, Lausanne, Genf, Thun stb... majd vizumcirkuszok után, Franciaországba, Ventigmilián át, ahol lepecsételték az egyetlen tartózkodási vízumomat átutazóként, s így Olaszországból csak a Milánói pályaudvar maradt meg bennem (elég koszosan Svájc kínos tisztasága után), el kellett ejtenünk az olasz utat, Nizzában "rekedtünk" hetekig (mondjuk nem volt rossz az se:) vissza már egyedül utaztam, Bécsig, ahol egy félig magyar származású helyes lány a családjához vitt, és ott tölthettem egy estét, meg éjszakát velük , ill. náluk, s még hálásak is voltak az elfeledett és felújított magyar szavakért (pl csillár). én ma is hálás nekik... nem kellett szállodában mennem...ki is kisértek persze... az állomásra, a Westbahnhofra, s  a Wiener walzeren ripsz-ropsz Pestre is "keringőztem"..

aztán következő években Bécsben , később is többször töltöttem heteket, (nagybátyámék odaköltöztek), csak 66-ban nem engedtek ki (az egyetem fura (párttikár)eltárs)ura, készüljek a diplomámra ill már a pályámra...jelszóval, én meg "bosszúból" hát kiutaztam, persze csoportosan a Szovjetúnióba, Moszkva, Leningrád, de főleg az Oka partjára épitőtáborba....hosszú volt az út, hálókocsis, gyevuskás, és teás... eltelt-- vegyes érzésekkel,mint a kinttartózkodásom is...de tanulságos volt Nyugatot és Keletet együtt, illetve egymás után, látni, tapasztalni -  rájöttem, nincs mitől félni, amig ezek egymástól (s feleslegesen) tartanak

tanárként sokszor vittem csoportokat (még egyedül is sőt). épphogy befejeztem az egyetemet, emlékszem...két csoportot is a Balatonra...két egymás melletti balatoni táborhelyre (egész úton számoltam őket, megvannak-e) (egyszer nagybátyámék épp Pesten lévén ki is jöttek a Nyugatiba, hogy találkozzunk, s utólag mondták, mennyire elcsodálkoztak, hogy Rám van bízva ennyi diák, és milyen jól kezeltem a helyzetet)

osztályom,s főleg diákszínpadosaim, is gyakran vittem vonattal különböző fesztiválokra szerepelni... egyedül! tanárként, sőt jót kuncogtak rajta(m), mikor a kalauz egyszer pl tőlem kérdezte meg, mikor már a csoportos jegyeket akartam átadni, hogy" Nincs veletek tanár?" (Anyu meg -utólag tudtam meg- szinte rájuk bízott, hogy vigyázzanak rám:) Hát vigyáztunk egymásra... Szép idők voltak...

Egyedül még egy darabig pályakezdőként vissza-visszajártam Szegedre is főleg kulturszomjból meg, barátságok miatt, sőt Pestre is fel-felutaztam főleg színházba,...

aztán lányom lett Szegeden kollégista... de  ő már busszal járt be,,, (viszont emlékszem jól, remélem ő is, hogy 4 éves korától minden nyáron felkerekedtünk hosszú vonatútra, Balatonlelléig, mert ott töltöttunk pár hetet, annak a nagynénimnek hívására, akinél korábban én még Vhelyen töltöttem nyaraimat)... egész nap utaztunk, Pesten megszakítva az utunkat, néha viszontagságos volt, de megoldottuk ...és szép emlékeink maradtak...

..... jóval később...aztán lányom Pestre költözött (férjhez menve), az egyetem befejezése után, de a megkezdett PHD-t itt folytatta Szegeden, úgyhogy 3 évig még hetente egyszer leutazott IC-n, én meg mentem ki az IC elé az állomásra, pár órát együtt tudtunk lenni

aztán visszafelé is kikísértem az állomásra, integetni ...:

 Hát nem a legideálisabb feltételek ezek fotózásra; a vonatablaküveg meglehetősen maszatos, a kerete pedig hasonlóképp, elszíneződött, talán berozsdásodott a sok esőtől? most nem esik, de kint elég hideg is van, jobb nem lehúzni azt az ablakot, ne hűtse ki a vasúti fülkét..., addig se , amig nem indul a vonat, meg így biztonságosabb is. Amúgy is, van mobiltelefonunk, kint is, bent is, un. "családbarát", tudunk -méghozzá ingyen - beszélgetni azon is, sőt még azután is, hogy már elindul az a fránya vonat, a beszélgetést abba se kell hagyni, lehet folytatni, akármeddig, akármikor, azaz nem egészen, mert  ki kell használni a vonatutat is munkára. Előkerül a laptop a táskából, rá a kisasztalra, s egyből "dolgozószoba" lesz a fülke...

Micsoda világ! semmi se olyan, mint volt, valaha..., az utazás se, a "kikísérés" se. Nem is vagyunk sokan a vonat előtt. Talán felesleges is ez a régi szokás sokak szerint....? hiszen nem érezzük úgy a távollétet sem.

Csak az a vonat is lehetne egy kicsit "modernebb"!

Meg mi is, ott legbelül, ahol nem változunk, de nem ám, és épp olyan fontosnak érezzük a régimódi "kikísérést", mint amikor még nem volt se mobiltelefon, se mms, se sms, se digitális fotó, se laptop, se email, se msn... csak a személyesség a kapcsolattartásban is..., a valóságos - nem virtuális - jelenlét, csak...  

"...mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad..."

(2009. március)

.......

Jópár éve,..igyekszem gyakrabban menni Pestre, hiszen már az unokám is ott... de egyre fáradtabb vagyok elindulni... (Unokám szerint túlöreg)

sajnáljuk, hogy nincs vonat végig Makóig mert az IC nagyon kényelmes, de át kell szállni Szegeden , s Makóig nagyon döcög a busz, kényelmetlenebb mint a vonat, de alig-van járat Makó és Szeged közt, szinte nincs is megfelelő, ezeket elsorvasztják...

a buszok meg zsúfolásig...

szeretem a vonatot.. vonaton utazni jó

az a kb 2 óra szinte kellemes kiszakitott idő, pihenés Szegedtől Pestig (olvasok, rejtvényt fejtek, nézem a tájat.. szedem össze gondolataimat, magam!vagy mint pl ezt , egy verset firkantom, épp az utazásról konkrétan, de szimbolikusan talán több is benne foglaltatik:
talán más is több is, az életem...)


http://mindentkimondani.blog.hu/2015/01/17/menetiranynak_hattal_utazom


http://mindentkimondani.blog.hu/2015/06/22/vonatbol_mozg_sok


********************************************************

http://mindentkimondani.blog.hu/2016/02/23/nem_is_olyan_nagy_dolog

utazom végre

ülök és mégis mozdulok

éljen a vasút

s a szembejövő világ

ne csukd le a szemed hát

.....

meg persze elhúzni a függönyt, ha süt is mögötte a nap a szemedbe  (volt idő, amikor attól se tartottál, ...(a föld éled, belenézek a napba, se nem bánom azt se , ha fénye megvakit - irtad egykor)

"Nem is olyan nagy dolog ez az utazás!" - mondod most a mobilodba... Pest felé... több mint féléves kihagyás után... s utólag jut eszedbe a Babits-i mondat(modell:) (sic:

"nem is olyan nagy dolog a... halál"...

De hát akkor mi is lenne "nagy dolog",, ha még "az" sem!

Meg hát az élet is egy nagy utazás...

 

 aminek végül is a végállomása  a  halál. Csak nem ismerjük a menetrendet, s nem tudjuk mikor... meg lehet, hogy késik is a vonatunk, , amit ezesetben nem is bánnánk... Sőt, az is lehet, hogy tovább is utazunk...a "vég"állomáson túl, csak más irányba, más dimenzióba, másképp... másként.

Lehet, hogy semmi sem  "olyan nagy dolog" , mint aminek hisszük, ha félünk tőle.

El kell indulni, s bátran haladni. Vagy legalább hagyni, hogy vigyen az a vonat...

2016. február 17-én, Pest felé a vonaton

(és már vissza is zötyögtem... igaz kicsit elfáradva - de "utazom" tovább)