Vonatozni jó!

Ezt éreztem már egész kiskoromtól kezdve. Első emlékeim 3-4 éves koromra tehetők, de minden bizonnyal már ezt megelőzően is ültem vonaton. Nagyszüleim Hajdúszoboszlón éltek, akiket heti-kétheti rendszerességgel látogattunk télen-nyáron, akár esett, akár fújt. Édesapám erősen kötődött a szüleihez, így bennünk, unokákban is hamar kialakult a kötődés a nagyszülők felé. A vasárnap egyet jelentett az utazással, vonatozással. Nekem még volt szerencsém ismerni a régi debreceni Nagyállomás épületét. Azt hiszem nagyon sokan szerettük ezt a szép épületet, és ma is szívesebben látnánk az új helyett. (Nemsokára újabb átépítés várható.)

Gyermekkorom vasútállomását 1959-ben bontották le.

Az új állomásépületet Kelemen László tervezte (édesapámat is így hívták), 1958-1960 között épült meg, jelenleg is ebben a formában látható.

A vonatozás az „én” időmben egyet jelentett a 424-es gőzmozdonnyal. Ez húzta a pár utána csatolt vagont. Az izgalom soha nem múlt el belőlem, alig vártam hogy Nyíregyháza felől a felüljáró hídja alól előbukkanjon a fekete füstöt okádó mozdony, és beálljon a peronra a vonat. Gyors felszállás után már ültünk is az ablakhoz, hogy sokadjára is végignézhessük a már megszokott tájat, hallhassuk az  állomások hangszóróiból : Ondód, Ebes, Vérvölgy, majd innen már csak pár percnyi út után „Hajdúszoboszló állomás következik”.  A fél órás úton soha nem ettünk, nem ittunk. Akkoriban rövid útra nem volt szokás a gyerekeknek mindenféle rágcsálnivalót odakészíteni. A szüleim szatyrai a nagyszülőknek szánt élelmiszerféleségekkel voltak tele. (Manapság ez mintha fordítva lenne.) A rendszeres félórás vonatutakhoz képest első igazi hosszú vasútélményem hét évesen ért el, amikor SZOT-beutalóval Balatonmária-fürdőre mentem két hétre nyaralni. A mai szülőkről el sem tudom képzelni, hogy ilyen korán el mernék engedni gyermeküket két hétre. Nálunk két gyermeket ültettek fel egyszerre a vonatra. A bátyám utazott Balatonlellére (fiúkat ott táboroztattak) én meg utaztam tovább Balatonmária-fürdőre, ahol kizárólag kislányok nyaraltak a 60-as évek elején.

A vonatra még feltették a szülők a nagy bőröndjeinket, de a felszállás után már senki nem pakolászhatott a holmija között. Minden gyermek megkapta a kísérő tanártól a maga kis úticsomagját. Papírzacskóba tették a 10-15 dekányi, külön is becsomagolt  téliszalámit, pár szelet kenyeret és egy zöldpaprikát. Talán még egy májkonzerv is volt a zacskóban. Ezt kellett mindenkinek beosztania egész napra. Ez a kis csomag elegendő is volt egy alsós gyermeknek. Az állomás peronja tele volt a gyerekeiknek integető szülőkkel. Nincs róla emlékem, hogy valakit sírni hallottam volna, és ne akart volna örömmel utazni. Ezek a vonatok közvetlenül budapesti átszállás nélkül vittek le bennünket a Balatonig. Talán nagyobb városokban még csatlakoztak kisebb csoportok a már fenn lévőkhöz.

A MÁV nyaranta ugyanígy inditja az idényjellegű járatait, amivel megúszható a budapesti átszállás a Nyugatiból a Délibe. Nyugdíjasként igyekeztem ezeket a járatokat igénybevenni. Felülve gyakran jutottak eszembe a gyermekkori hosszú vonatozásaim. A legnagyobb változást a Balatonhoz érve tapasztalja az ember. Gyermekként voltam Balatonszabadiban is SZOT-üdülőben. Mégis sokkal kedvesebb ennyi év távlatából is a Balaton másik végén eltöltött nyaralásom, hiszen sokkal több ideig láthattam a vonat ablakából a kisebb-nagyobb nyaralókat, az egymáshoz közel eső települések között a kis fenyveseket, a fák és épületek között és mögött kibukkanó Balatont.

A változás nemcsak a vonatok modernizációja között, de a Balaton part épületeinek újjáépítése között is óriási. Az ember szeme szinte azonnal kiszúrja a régi épületeket, a több-kevesebb sikerrel átépített szállodákat, kisebb panziókat.

Egy biztos! Ha becsukom a szemem, és a Balatonra gondolok, mindig a régi vonat, a régi utazás, és a régi emlékek jönnek elő bennem. Talán csak nem öregszem?