rágódok egy ideje a téma megadása óta, és úgy véltem, hogy én erről nem irok...
de most találtam ezt a 9 éves bejegyzést
igaz, ez is inkább arról szól, hogy miért NEM írok...
...........................
....illene a halottakról írni, mert hogy az ő napjuk van?. Csakhogy ez nem megy nekem
több okból.
De talán leginkább azért nem..., mert nem tekintem őket halottaknak. Nem akarom, nem tudom... S tudom is, hogy valamiképp "élnek" vagy "léteznek" - nem itt, nem ebben a dimenzióban, de a mi dimenzióinkat nem választják el éles határok tőlük....Fizikailag nincsenek köztünk, s ez nagyon fájdalmas.
De érezni lehet, hogy velünk vannak. Akik szerettek és akiket szerettünk. Szeretnek és szeretjük őket. A szeretetnek nincs ideje. Vagy inkább: örökideje van. Már csak ezért sem lehet(ne) a "halottaknak" sem csak egy napja! Mindig azaz bármikor lehet rájuk gondolni. S bárhol. Nem csak a temetőben.
Szeretni meg - mégiscsak akkor kellene igazán őket, míg köztünk élnek. (És "igazán" szeretni: tettekben, cselekedve lehet.)Hogy ne maradjon törleszthetetlen adósságunk, jóvátehetetlen mulasztásunk velük szemben.
(2007. nov.2)
...............................
de azért se tudok írni , mert fáj... ez a téma, illetve amit kivált bennem.
(2016. nov.2,.)
-----
az élet házában (bét hahajim)
a temetőt benőtte a fű a gaz
anya sírjához nem tudtam elérni
csak integettem neki
mint ő ha elutaztam
akkor nem tudtam
de áldást kaptam
minden útrabocsátáskor
ami elég gyakori volt
ő mindig maradt
mint most is
él molé rachamim
de már kő alatt
meddig idén
el se értem
csak intettem felé
észrevétlen
drága anyám, Liebele
lelked legyen bekötve
élők kötelékébe
örökre
7 megjegyzés:
Borzasztó, hogy mindenkivel szemben van adóssága mindenkinek, akár átérzi, akár nem. A rossz lelkiismeret is okozhat fájdalmat, meg a hiány.
Már megint nem jól írtam. Nem a te fájdalmadra, hanem a sajátomra gondolva okoskodtam ennyit.
ne hidd... igy van nálam is... talán bujkált is a sorok közt, de annál sokkal inkább!
Alíz, minden szavad, mondatod helyettem írtad...Azt érzem én is, itt vannak velem. Mindig, napra nap, mert emlékezünk rájuk. Addig élünk, amíg van aki gondol ránk? Talán.
Annyi halál, annyi temetés van mögöttem. És én is pont úgy gondolom, mint ahogy Te: az élőkkel, a velünk lévő szeretteinkkel kell törődnünk. Amíg lehet, amíg "testben" még itt vagyunk:)
Most pedig bocsánat a túl személyestre sikeredett kommentért, de idekívánkozik:
Apám írta az alábbi verset, s én most megfordítva remélem, lát onnan minket....
AVE ATQUE VALE
Tavasz van s aztán a nyár s az ősz jön.
Szeretteim, látjátok: készülődöm.
Bohém voltam, néha talán pojáca,
de készültem erre az utazásra,
s most összeszedve maradék erőmet,
mutatkoznék bátornak, erősnek.
Nem szent, nem hős – de nem akárki voltam,
fellegben járva nem egyszer botoltam,
jutott időm, és mennyi tévedésre
- s mentségül, jaj, a jó szándék elég-e?
Volt részem itt a jóban és a rosszban,
lázadtam és rímekkel hadakoztam,
és lobogok még néha most is, égek –
- bár tudom már a végső vereséget…
Csak arra kérlek, ha majd meghalok,
miattam s értem sose sírjatok!
Nem fontos, hogy maradjon rólam emlék,
csak az: hirdettem az élet szerelmét.
Ti, tudjátok bár nem kevés hibámat,
szívetek nékem mégis megbocsáthat.
Jó volna hinni most a túlvilágban
s hogy arcotok onnan majd újra lássam
de nem maradt már más vigasztalásom,
csupán az, hogy tán késlekedik Kháron.
Adieu! Farewell! Isten véletek!
Rátok hagyom az egész életet
rhumel
köszönöm, nagyon szép...! több is mint szép.
apukád verse közkincs is lehetne!
én még egy haikufélét ideteszek, ami tovább rímel arra, amit irtál arról, (te is, hogy az élőkkel, szeretteinkkel kell törődni):
anyám sírjánál, egyedül
(kérdés és válasz)
kérdés és válasz
hol vagy, mit tegyek?
hát menj a tieidhez!
ott vagyok én is.
Annyi szépet és igazat írtatok mindannyian! Szinte minden szó gyenge lenne, amit hozzáfűzhetnék...
Megjegyzés küldése