Ma délután 3 óra felé kimentem a temetőbe.
A nagy hullám már levonult, itt-ott ballagott még egy-két magányos nő locsolóval, cserép krizantémmal.
Vittem a metszőollót, hogy ismét megnyesegessem a törpe bukszusokat a 60x60 cm-es márványlap körül.
Tíz éve járok már ide, néha még év közben is: vonz a tiszta levegő és a csend. Emlékeimet amúgy magammal hordom, nincs is rá szükség, hogy a sír előtt álldogálljak, hiszen eszemben a múlt csaknem minden részlete. Akkor meg minek is?... Talán azért, mert ő választotta ezt a helyet, "hogy megtalálhassa, aki akarja". Akkor hát állandó párbeszédünkben megemlíthetem, hogy lám, eljöttem.
Mi is a gyász? Főleg nem "munka", ahogy egyes pszichológusok nevezik. Inkább a fájdalom, a veszteség lassú hozzánk szelidítése. Hosszú idő kell neki: minél nagyobb a veszteség, minél feldolgozatlanabb a kapcsolat, mely az elhúnythoz fűzött, annál több idő kell a balzsam fokozatos hatékonyságához... A seb begyógyul, de a helye megmarad.
A nagyszülők rég eltűntek az emlékek homályában. Távozásuk, ha veszteség is volt, az "élet rendjéhez" tartozott. A szülők halála már életünk nagy részét érintette: gyerekkorunk, felnőtté érésünk tanúi voltak, a vitathatatlan és óvó tekintélyből lassan engedve, majdnem egyenrangú felnőttekké avattak bennünket. Esetleges konfliktusainkat, bűntudatunkat feloldja-e a halál?...
Öcsémmel elkerültük egymást. Mindörökre feloldatlan veszteség marad. Elmaradt egy nagyon fontos beszélgetés.
A barátok? Azt hiszem, nem pótolhatók. Egyediek. Lesz helyettük másik, úgy lehet. De az már más lesz.
6 megjegyzés:
Te mondtad ki jól. Az egyediségük a nem pótolható veszteség.
Igen, Klàri, az is lehet, hogy minden ember egyedisége csak akkor tünik igazàn szemünkbe, amikor màr nincs...
"Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
(Kosztolányi) (Halotti beszédéből)
Egy porszemnél is kevesebb a vilàgmindenségben és önmaga szàmàra mégis maga a vilàgmindenség...
Én úgy érzem,hogy nem veszítettük el őket. Itt élnek az emlékeinkben.
"Van az emlék (...).
Valaki itt hagyta őket.
Valaki, aki elment.
De hagyott valamit.
Sok emléket.
Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban.
És benned.
Mert nem csak emléket hagyott.
Annál sokkal többet.
Mert nem csak emléket hagyott.
Annál sokkal többet.
A valóságot.
Az életet.
Az emléket, amely tovább él.
Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban.
Hanem magában az életben.
Egy másik életben.
Ami az övé is.
Így válik az emlék jelenné, jövővé.
Lehet ennél többet hagyni? "
Csitáry-Hock Tamás
Köszönöm a szép idézetet is, Iduska.
Megjegyzés küldése