...stét!

Hyppolit, a lakáj egészen másképpen köszöntötte az embereket, mint filmben szereplő lokálbeli dizőz. Utóbbi bizalmaskodón énekelte azt, hogy aszongya:
„Pá, kis aranyom,
Pá, nem zavarom,
Pá, csak elhagyom, pá!”
Ez a Pá, Magának! – búcsúzási forma valóban létezett, de inkább intimebb-közvetlenebb kapcsolatokban.
Ahány ház, annyi szokás.
Én a Kezét csókolom-on nőttem fel. Az iskola vett rá a Jó reggelt! napot! estét! éjszakát!-ra.
Eredetileg, azaz teljes formájában persze úgy hangzott, hogy Adjon Isten jó napot! stb. Aztán lerövidült. Mint a feketekávéból a fekete, vagy a dupla. Mondták néhányan szólóban Pl.: Aggyisten, (Biri!)  Mások ...’sten, megint mások ..’stét, ’pot, de ezekhez illett a kalap karimáját mutatóujjal megbökni.
Nekem sokáig sapkám volt, annak nem volt karimája, azt nem lehetett érinteni. Viszont előállt a tegeződők körében teljesen elfogadott szia, szevasz, vagy a hangyányival igényesebb szervusz, ami megint csak rövidülés: az alázatos szolgája rövidülése. (servus=szolga)
Mi ezekkel éltünk. Az üdvözlöm nekem suta. Az Isten hozott, családi körben elmegy, ugyanígy az Isten veled formula. Hasonlóképpen a Mikor látlak? kérdés is megfelelő lehet.
Az olasz csauból passzírozott cső, csőváz, csá, nem az én korosztályom sajátja.
A korábban felettünk lakó tulajdonostársa fiának egy alkalommal felkiabáltak a haverjai: „Nem jöttél le, pedig taliba állapodtunk meg. Ha apád nem enged, az rendben van, de akkor mondd el, aztán csá!”

Ugye a katolikus köszöntés a jezsuiták által bevezetett Dicsértessék a Jézus Krisztus! A reformátusoké: Áldás békesség! A lutheránusoké: Erős várunk az Isten. Jókedvű fiatal ökumenikusok pedig összevonták a hármat, és ezt a szójátékot alkották: Erőltessék a békesség!
A viszontlátásra, viszonthallásra kimért, korrekt búcsúzás, ráadásul olykor felcserélve alkalmazzák őket.
Rövidítve pongyola a Viszlát, viszhall.
Én meg itt bezárom rövid posztomat, oszt jó napot!