Aztán jó legyél! - mindig így engedtem útjára nehéz táskával
a hátán szegény kislányomat. Egyszer visszalépett a küszöbről, és megkérdezte:
- Hogyan kell jónak lenni?- Zavartan válaszoltam, hogy jelentkezzél sokat, legyél
szófogadó, írj szépen, ne legyen szamárfüles a füzeted, és hirtelen lenyeltem a
többit. A tiltások hosszú sora
következett volna. (Ne fecsegj, ne feleselj stb.) Annyira jó kislány volt, okos
és érzékeny, nem volt jogos az iskolába indító figyelmeztetés. Csak puffant a
közhely, a gondos anya intő szava. A lányom
temperált viselkedése természetes volt,
nem járt érte jutalom. Talán egy kicsit rendetlen volt a szobája. Pakold
el a játékaidat, rakodd el azt az iskolai holmidat, ami holnap nem kell, a
szoktatással automatikussá vált a rendszeresség és az önellenőrzés.
Jó szülőim engem sem dicsértek meg soha azért, ami
természetes. Pedig jó hatással lett volna az önbizalmamra. Most már bánom, hogy ennyire erősen követtem a
hazai példát. A szelíd, okos lányocskámnak
kevés volt az önbizalma éppen a dicséret hiánya miatt, mert nem
erősítette meg semmi, hogy jó voltál, kislányom.
Most még messzebb nézve visszafelé az időben, a saját
iskoláskoromból szedek elő néhány példát a jutalmazásra. 1946-ban, a háború
után mindenki nagyon szegény volt. Jegyre adták a tejet, a kenyeret, a cukrot,
a zsírt meg a húst. Tanítónéninknek még a háború előttről lehettek tartalékai
málnacukorból. A piros apróságokat osztogatta
a beszéd- és értelemgyakorlat órákon azoknak, akik jelentkeztek, mert
tudtak valamit, és ügyesen, bátran válaszoltak is a kérdéseire. Ez lett volna az
iskolai munkára ösztönzés. Év végén a bizonyítvány legalsó rubrikájába beírta a
tanítónéni, milyen tantárgyból nyújtott kiemelkedően jó teljesítményt a
tanuló, amiért dicséretet érdemel.
A motiválás időről
időre változott. A közösség nevű mítosz ébrentartására, talán hetedikesek
voltunk már, a padsorokat versenyeztették. Hetenként összesítették a padsorban
ülő gyerekek eredményeit, és a legjobb padsor arany hetest kapott,
kifüggesztették az első padra. Az értékelés olyan elemekből tevődött össze, mint a
leckenéző pozitív jelentése, a tisztaságfelelős jelentése, a tanulmányi figyelő
jelentése, hány jó jegyet szereztek összesen a sorbeliek. Aprólékos és formális volt az egész, de
legalább megtanulták a gyerekek, hogyan kell kicsinyesnek lenni. Két évig volt
legjobb jegy a hetes, aztán visszatért az ötös.
A versenyszellemet továbbra is erősítette a szocialista
pedagógia: éltanulókat neveztek ki a kitűnő tanulmányi eredmény, a kiváló
szorgalom és a példás közösségi magatartás kritériumai alapján.
Kis magyar pedagógiatörténeti visszaemlékezésem kiterjed még
a jutalomkönyvre. Ilyet csak egyszer kaptam, azt se azért, amit beleírt a tanár
úr, egyszerű cinkosság volt, egyszer már meséltem róla.
A munkahelyen, amikor már kollektív szerződésben vívta ki a
szakszervezet a munkáltató kénye-kedve elleni lépéseket, a teljesítményt
prémiummal jutalmazták. November 7. és április 4. ünnepi mézes madzagja volt a pénzjutalom,
amely a béralap megtakarításaiból képződött, és annyira kevés volt, hogy nem
jutott volna mindenkienek, ezért lett kitalálva a premizálás. Az üzemi
háromszög javasolta jutalmazásra a kiemelt dolgozókat. Te jó ég! Ahogy ezt
írom, olyan, mintha meg se történt volna.
2 megjegyzés:
A jó megerősítése hallatlanul fontos dolog. Bizalmat ad, ajándék, pótolhatatlan. Nem kell érte feltétlenül megdolgozni érte. Megelőlegezi várható a jó eredményt.
Most már tudom, Mick, Mire unokáim lettek, megbölcsültem én is. :)))
Megjegyzés küldése