2016. június 21., kedd

A jutalomról



Aztán jó legyél! - mindig így engedtem útjára nehéz táskával a hátán szegény kislányomat. Egyszer  visszalépett a küszöbről, és megkérdezte: - Hogyan kell jónak lenni?- Zavartan válaszoltam, hogy jelentkezzél sokat, legyél szófogadó, írj szépen, ne legyen szamárfüles a füzeted, és hirtelen lenyeltem a többit.  A tiltások hosszú sora következett volna. (Ne fecsegj, ne feleselj stb.) Annyira jó kislány volt, okos és érzékeny, nem volt jogos az iskolába indító figyelmeztetés. Csak puffant a közhely, a gondos anya intő szava.  A lányom temperált viselkedése természetes volt,  nem járt érte jutalom. Talán egy kicsit rendetlen volt a szobája. Pakold el a játékaidat, rakodd el azt az iskolai holmidat, ami holnap nem kell, a szoktatással automatikussá vált a rendszeresség és az önellenőrzés.
Jó szülőim engem sem dicsértek meg soha azért, ami természetes. Pedig jó hatással lett volna az önbizalmamra.  Most már bánom, hogy ennyire erősen követtem a hazai példát. A szelíd, okos lányocskámnak  kevés volt az önbizalma éppen a dicséret hiánya miatt, mert nem erősítette meg semmi, hogy jó voltál, kislányom. 

Most még messzebb nézve visszafelé az időben, a saját iskoláskoromból szedek elő néhány példát a jutalmazásra. 1946-ban, a háború után mindenki nagyon szegény volt. Jegyre adták a tejet, a kenyeret, a cukrot, a zsírt meg a húst. Tanítónéninknek még a háború előttről lehettek tartalékai málnacukorból. A piros apróságokat osztogatta  a beszéd- és értelemgyakorlat órákon azoknak, akik jelentkeztek, mert tudtak valamit, és ügyesen, bátran válaszoltak is a kérdéseire. Ez lett volna az iskolai munkára ösztönzés. Év végén a bizonyítvány legalsó rubrikájába beírta a tanítónéni, milyen tantárgyból nyújtott kiemelkedően jó teljesítményt a tanuló, amiért dicséretet érdemel.
 A motiválás időről időre változott. A közösség nevű mítosz ébrentartására, talán hetedikesek voltunk már, a padsorokat versenyeztették. Hetenként összesítették a padsorban ülő gyerekek eredményeit, és a legjobb padsor arany hetest kapott, kifüggesztették az első padra. Az értékelés  olyan elemekből tevődött össze, mint a leckenéző pozitív jelentése, a tisztaságfelelős jelentése, a tanulmányi figyelő jelentése, hány jó jegyet szereztek összesen a sorbeliek.  Aprólékos és formális volt az egész, de legalább megtanulták a gyerekek, hogyan kell kicsinyesnek lenni. Két évig volt legjobb jegy a hetes, aztán visszatért az ötös.
A versenyszellemet továbbra is erősítette a szocialista pedagógia: éltanulókat neveztek ki a kitűnő tanulmányi eredmény, a kiváló szorgalom és a példás közösségi magatartás kritériumai alapján.

Kis magyar pedagógiatörténeti visszaemlékezésem kiterjed még a jutalomkönyvre. Ilyet csak egyszer kaptam, azt se azért, amit beleírt a tanár úr, egyszerű cinkosság volt, egyszer már meséltem róla.

A munkahelyen, amikor már kollektív szerződésben vívta ki a szakszervezet a munkáltató kénye-kedve elleni lépéseket, a teljesítményt prémiummal jutalmazták. November 7. és április 4.  ünnepi mézes madzagja volt a pénzjutalom, amely a béralap megtakarításaiból képződött, és annyira kevés volt, hogy nem jutott volna mindenkienek, ezért lett kitalálva a premizálás. Az üzemi háromszög javasolta jutalmazásra a kiemelt dolgozókat. Te jó ég! Ahogy ezt írom, olyan, mintha meg se történt volna.

2 megjegyzés:

mick írta...

A jó megerősítése hallatlanul fontos dolog. Bizalmat ad, ajándék, pótolhatatlan. Nem kell érte feltétlenül megdolgozni érte. Megelőlegezi várható a jó eredményt.

klaribodo írta...

Most már tudom, Mick, Mire unokáim lettek, megbölcsültem én is. :)))