Az élet - strand nélkül

Borzasztó bejelentéssel kezdem - ráadásul egy ilyen hőgutás napon - az én életemből ez a fajta strandélmény, amiről írtatok, kimaradt. Egyik fővárosi strand épületére sem fog kikerülni a tábla, hogy itt lubickolt...
És mindezidáig, amíg a bejegyzés írása kapcsán ez nem tudatosodott bennem, semmiféle frusztrációt nem is okozott, most érzem egy kicsit, és kezdem keresni a kompenzációt :)
Megnyugtathatom a nehéz gyerekkorom miatt kétségbeesésbe zuhanó kedves olvasókat, hogy lesz. Lesz, bizony, mert az nem lehet, hogy viziapa vizilánya életéből kimaradjon a víz! (De családunk ősei azért nem a vizigótok között keresendők :)

Kicsi koromban anyu és nagymama egyáltalán nem vittek strandra, jó volt nekünk itthon. De nem is kellett kimozdulnunk, ha én pancsolni akartam. Anyu barátnője, aki 56-ban Hollandiába disszidált, egyszer küldött egy felfújható kerti medencét, amit - meglepő módon - meg is kaptunk, Azt hiszem, nagy dolog volt ez akkoriban. Emlékszem rá, kék volt a pereme, és a fenekén vidám halacskák úszkáltak. Nyilván csapvízzel volt feltöltve, és amíg én is kicsi voltam, meg a többiek is, a házbeli gyerekek is elfértek benne. Nagy mulatság volt!

A Lejtő úti strandon

Később, amikor édesapa hazakerült, néha elmentünk strandra (na, ugye! mondhatnák), de ez inkább csak strandocska volt, vagyis egy medence. Két óriási előnnyel bírt: az egyik, hogy gyalog elsétálhattunk oda, a másik pedig, hogy emiatt a lehetőség miatt nekem is lett úszókarikám (kék-sárga), de még előtte egy úszókrokodilom (szintén úszógumi formájú, ami egy krokodilnak elég szokatlan kinézet), majd hosszú vágyakozás után, egy Romániából (Erdélyből) ismerősök által hozott hatalmasra fújható, rózsaszínű és világoskék cikkekből álló strandlabdám. Ez maga volt a boldogság!
A strandot csak úgy ismerték a környéken, hogy az FM-strand. Nem volt hangosbemondó, nem volt tömeg, egy büfé, úgy emlékszem, igen. Nagyon családias hangulata volt, úgy felerészben helybeliekkel, felerészben minisztériumiakkal. Gugli barátunk jóvoltából megvan az emléke a magyar fürdőkultúra oldalon:

"Egy eltűnt strand nyomában… A XII. kerületben a Hegyalja és Lejtő utca találkozásánál épült. Anno a Földművelési Minisztérium üzemeltette. Tekintettel arra, hogy létesítésekor a környezetében nem volt strand (ma sincs - megjegyzés tőlem), így a nagyközönség számára is megnyitották. Egyetlen medencéjének víztérfogata 450 m3 volt, 25 m hosszan és 12 m szélességben terült el a strand közepén (dermesztő hideg vizével - megjegyzés ismét tőlem)."

Amikor magunkra maradtunk édesapámmal, nem emlékszem, hogy akár egyetlen egyszer is strandra mentünk volna. De nem is volt rá szükség, mert ott volt nekünk a minden, a csúcs, az igazi: a vízitelep!
Ezt a fogalmat azok értik, akiknek valamilyen vízi járművük volt. A vízitelep egyszerre nyújt módot a csónakházban a jármű tárolására, karbantartására, túrákra indulásra, az egy, hidegvizes medencéjében a helybeli fürdőzésre és egy zárt közösség sajátos, hétvégi társadalmi életére. A mi vízitelepünk a Hajógyári-szigeten volt, és, természetesen, a hajógyáriak járhattak ki oda a családjukkal. És azok, akik egész héten együtt dolgoztak, szívesen mentek ki vasárnap a vízitelepre, hogy akkor is együtt legyenek. A hangulatát leginkább úgy kell elképzelni, mint az Állami Áruház című filmnek azt a jelenetét, amelyik a Római-parton játszódik.
Akik hajót is tartottak ott, azoknak, - mint nekünk is - kabinjuk volt, ahol minden holmit kint lehetett hagyni. (Ne az öltözőkabinokra gondoljunk, hanem  annál nagyobb, komolyabb, rendesen, fallal elválasztott helyiségekre. Kívülről úgy nézett ki, mint egy garázssor.)
Nagyon szerettem a vízitelepet, szerettem a hajógyári embereket is, közöttük nőttem föl.

A kerti pancsoló, a helyi strand, majd a vízitelep kedves - és a vizek méretében egyre igényesebb - világa után pedig feltárult az igazi varázs: a Duna! Félnapos evezések a Rómaira vagy a Lupa-szigetre, komoly túrák, kalandok és víz, víz, víz. Hát hiányzott nekem a strand?

Bepakolásra készülve fogom a hajót a hajógyári vízitelep stégjén