Gyermekkorom évtizede

Ez volt a gyerekkorom, az ötvenes évek, az igazi, szoros értelemben vett gyerekkor, mert amikor ez az évtized elkezdődött, 2-3 éves voltam és 11, amikor végetért.

A legkorábbi emlékem a mandulaműtétem hároméves koromban az István kórházban, ahol felnőtt kórterembe tettek és a szomszéd ágyon fekvő néni kísért ki éjszaka, meg ahol folyton sírtam, hiába mondták, hogy nem szabad, aztán másnap már otthon a rekamién lábadozva feküdtem, a szomszéd Idus néni  madártejet hozott, a szüleim pedig  - fogalmam sincs, honnan, a közelben cukrászda sose volt - fagylaltot, amit nekem addig szigorúan tiltottak.

Aztán van emlékképem arról is, hogy Kalocsán megyünk az utcán, én apu nyakában ülök, majd ő eltűnik, mi anyuval sétálunk tovább. Annyit tudok már akkor is, hogy most látogatja meg a börtönben a nagynénémet (a Grősz per elítéltje volt),  ez 1951-53 között történt valamikor,  4-5 éves lehettem.

Nyolcéves koromban találkozom először kézzelfoghatóan azzal, hogy valaki, akit szeretünk, egyszercsak nincs többé, akkor halt meg hirtelen a nagyapám. Emlékszem, amint estefelé becsönget a pár háznyira lakó osztálytársam és ahogy megyek ki kaput nyitni, olyan értetlen érzéssel mondom neki a hírt, hogy "a nagypapa meghalt". Még sokáig megmaradt ez az értetlenség, ettől kezdve a nagymama már egyedül vigyázott rám iskola után vagy előtt (mert hetenként váltva jártunk). Lassan szavakban is megfogalmazódott bennem pár konkrét hiány, amit néha ki is mondtam nagymamának, amikor nagypapáról beszélgettünk, például hogy már nem fogja megtanítani nekem a morze-jeleket és németül se fog megtanítani, pedig ezeket nem sokkal azelőtt megígérte.

És hamarosan jön a  forradalom, a barátnőmmel a Kossuth-címert rajzolgatjuk az asztalnál ülve, majd pedig a város felől az ágyúdörgés, esténként a rádióból recsegve szól a Szabad Európa és  nagymamám mint vasutas-özvegy,  segélycsomagot kap a MÁV-on keresztül az amerikaiaktól. "Elmi Csomag Az Ameriki Nep Ajandeka", ez volt a dobozra írva, nevettünk a hibás szövegen és akkor láttam először sűrített tej konzervet, meg  dán vajat és valami színes zacskót, amiről azt mondták, hogy levespor van benne, mert a soup levest jelent.

Aztán a következő nyáron  már kaphattunk útlevelet Bácskába, apám 1943 óta akkor láthatta először a családját. Amikor a határon, a jobbra-balra meredező őrtornyok között áthaladt a vonat, csak érzékeltem, de át nem éreztem a szüleim megrendülését, ahogy pár órával később az első találkozás során a  felnőttek könnyeit is csak később tudtam megérteni. 

Amikor évekkel ezelőtt két hozzám hasonló korú kollégámmal beszélgetve szóba kerültek a gyermekéveink,  ők mindketten azt mondták, nem volt jó a gyerekkoruk, egyiknek ezért, másiknak azért, de nem volt szép. Én annak ellenére, hogy a sokat emlegetett, rosszízű nevű ötvenes években voltam gyerek, mindig szépnek látom a gyerekkoromat, pedig volt benne ez is, az is, de a védettség, amit mindvégig éreztem, az egészet meghatározta. A védettséget pedig nem a történelmi kor adta, hanem az otthon és mindazok, akik az otthonhoz tartoztak.

Ez a kép valamikor az ötvenes évek közepén készülhetett, olyan ötévesforma vagyok rajta, anyuval állunk a virágoskertben, tavasz lehet, mert még minden növény kicsike, lábunknál az a kis ezüstfenyő, amit nagynéném a születésem alkalmából ajándékozott nekünk, kezemben a kedves macim, a fenyő előtt meg a viaszosvászonból készült zsiráf.  Az az évtized nagyjából olyan volt nekem, amilyennek ez a kép mutatja a gyerekkoromat.