Harmadik évemet 1950. őszén töltöttem be. Ezért az elejéről csak halvány emlékeim vannak. Milyennek maradt meg bennem az ötvenes évek hangulata? Kicsit felemásnak... Egyrészt az volt az érzésem, hogy a háborút túlélő ifjú felnőttekben (a szüleimben) dominált a megkönnyebbülés szülte öröm: senki se veszett oda, túlélték a frontot, a hadifogságot, a tífuszt (apa); az oroszok előli rejtőzködést a szénapadláson (anya, 16 évesen); az éhezést és a nyomort (nagyszüleim)... Ezután csak jobb jöhet! S a Rákosi-korszak nehézségei ellenére lassanként, sok munka árán kis javulások álltak be... Tény, hogy nem ők vesztettek legtöbbet az ötvenes évek elején: nem volt szinte semmijük, amit elvehettek volna tőlük. Csak a két kezükre számíthattak.
 |
| 1953. lehetett... (a ruhámon képhiba, nem szakadás!) |
Az óriási munkabírás - erre emlékszem legjobban. Kora hajnaltól későig, se hétköznap, se vasárnap, a vakáció ismeretlen fogalom számukra. Apa megragad minden munkalehetőséget, ugyanakkor nem egyezik bele, hogy anya is munkába álljon. Ott a ház, a veteményes, van mit csinálni otthon is! Háziipari bedolgozó lesz: norvégmintás kesztyűket köt, amit én is gyorsan megtanulok! Apai nagyszüleimmel együtt hatan vagyunk egy fedél alatt. Vasárnaponként galamblevest eszünk - apa szenvedélyes galambász, postagalambjait versenyeken röpteti. Természetesen nem ezeket fogyasztjuk, hanem a "kispadláson" külön erre a célra tenyésztetteket. (Irtóztam értük felmászni a padlásra, pedig néha rám is sor került...)
1952-ben anya kórházba kerül: elkapja tbc-t. Az egész családnak szűrésre kell járni Szentesre hónapokon keresztül. Szerencsére pár hét alatt kikezelik, hazajöhet. Távollétében nagynénémnél helyeznek el. Unokatestvérem, E. tanítóképzős nagylány, későbbi férje jár udvarolgatni. Előttem vannak, amint meghitten beszélgetnek az asztalnál, ügyet sem vetve az én ötéves kis figurámra... E. kedvence az öcsém, akit kedvére csiklandozhat, dobhat a levegőbe is (2 évvel kisebb nálam), míg én siránkozva tiltakozom az efféle szeretet-megnyilvánulások ellen! Véletlenül meghallom, amint valakinek megmondja nyíltan, miért szereti jobban az öcsémet... Nagyon zokon veszem. Egy este nagynénéméknek valamiféle politikai agitációs gyűlésre kell menniök (kötelező volt!), s engem unoktestvéremre bíznak. Elhatározom (nagyon világosan emlékszem a bosszú érzésére, senki sem mesélhette el, hiszen csak én tudtam róla), hogy azért sem fogok elaludni! E. minden módszert kipróbál, hogy elaltasson, mesét, dorgálást, szép szóval könyörgést, még le is dől mellém - már majdnem leragad a szemem az álmosságtól, de azért sem hagyom abba a nyöszörgést! Évekkel később, már felnőtt fejjel változott meg teljesen a viszonyunk, kölcsönös megbecsülésre és szeretetre. Soha nem fedtem fel előtte a titkot...
7 megjegyzés:
A felnőttek nem tudják, mennyire felelőtlenek. Észrevettem én is mint te, öt-hat évesen az akaratlan beszólásokat.
„Jaj, azoknak, akik megbotránkoztatják a kicsinyeket.”
Mennyire kell figyelni felnőttként, hogy miként viselkedünk gyermekek társaságában.
Klári, Mick, hihetetlen, mennyire megmarad bennünk egy-egy elszólás, még egy negativ hangsúly is...
Egy itteni barátnőm mesélte: baleset következtében (a háború alatt egy gránátszilánk csapódott a szemébe) majdnem elvesztette a bal szemét, felnőtt korában operáltak rajta sokat és ma már csak ő látja rajta a nyomát. Apja, büszke, szép és okos ember, egyszer elejtette előtte, a 4-5 éves elött (nem tudván, hogy hallja): "Képtelen vagyok elhinni, hogy az én lányom ez a szörny"... Ma 76 évesen is benne a tüske és megrendült önbizalommal élte le az életét...
Fontos és pedig nagyon fontos a pozitív megerősítés. Sebeket gyógyít adott esetben.
De ha nincs, akkor nehéz a teher!...
Igen.Jó, ha az illető talál valakit, akinek „kibeszélheti magából” azt, ami nyomja.
Minden fényképet elégetett magáról... Javasoltam neki, hogy írja le egy füzetbe, amit aztán akár el is égethet...
Megjegyzés küldése