A szagélmény meg a belső mozi

Akárhogy gyötröm az agyamat, nem tudok visszaemlékezni kétéves koromra. Sok mindent meséltek persze a fölmenőim, de ezek kizárva, természetesen.

Negyvenhárom vagy negyvennégy nyarán történhetett, hogy minden tiltás és fenyegetés ellenére besurrantam a lesötétített „szalonba”, mezítláb, félig nedves gyapjú fürdőruhában a bársonnyal bevont fotelok közé. Az udvaron hirtelen lehűlt a levegő, vihar kerekedett. A vendégszoba közepén, kerek kártyaasztalon hervadt rózsacsokor illatozott, a szagos meleg megrekedt  a homályos szobában.  Jó lett volna a száraz fotelben üldögélni, de hamar kijöttem, nehogy észrevegyenek.

Negyvennégyben már négy éves voltam, illetve három és fél, amikor bejöttek a németek, és minden megváltozott. Szegedet tavasztól őszig kilenc légitámadás érte. A holmijaink az előszobában voltak összekészítve, amikor megszólalt a sziréna, sötétben rohantunk át az óvóhelyre. A felnőttek idegesek voltak, nem volt tanácsos egyénieskedni vagy pláne kérdezősködni. Anyu ment elől a plédbe burkolt húgommal, valamit hátra szóhatott a nagyapámnak, mire ő epésen megjegyezte, hogy abban az esetben hozhatná azt a valamit, ha három keze lenne. E pillanatban nagyapám mellkasából kinőtt egy kéz, láttam, hogy csomag himbálózik rajta. Elkezdtem nevetni. Ez a gyerek nem normális, mondták. A továbbiakban ehhez tartottam magam.