Öntudatosodásom csírái

Ennél nehezebben megfogható témát alig vethetett volna fel Ági. Két ok miatt gondolom így: először is, mert nehéz elvonatkoztatni attól, hogy amit felmenőim, nálam idősebb rokonaim rólam, a kiskölyökről mesélnek, bennem már akkor tudatosult-e, vagy csak utóbb vált azzá. Másrészt az akkor még lényegesen ritkábban készülő fotókat nézve vajmi nehéz megítélni, hogy egykor tudatosan néztem-e a fényképezőgép lencséjébe, vagy sem. Mivel van kétéves unokám, aki meg se várja, hogy elkészüljön róla a videó, szalad, hogy megnézze a róla készült mozgóképeket, fotókat, és nevet rajta vagy csodálkozik, kifejezi, hogy saját magát látja, és ettől roppant büszke, azt kell gondoljam, hogy az 1948-ban engem is ábrázoló képekre már viszonylag tudatosan emlékszem. Tehát aligha lehet egy eseményhez, bármiféle élményhez kötni a tudatosodást, inkább egy egymást erősítő folyamatról van szó, olyasvalami ez, mint anyanyelvünk tudatos használata. Amikor már szavakat artikulálunk jól-rosszul, ne adj Isten, mondatokat hozunk össze.
– De tudatos mondat-e az enyém, amikor (mások idézik fel) azt mondtam: ret[e]khéj ment a kávémba. Bizonyára, mert mintha emlékeznék rá homályosan, hogy piros héj úszkál az ibolyás bögrémbe töltött tejes malátakávém felszínén. Értelmi erőlködésnek, a beszéd humorának a tudatosítása elejét jelentheti, de ezt szintén mások idézik: Nagyokat nevetek azon a szövegen, amelyik egy beszélő papagájról szól, és amely így szól az én artikulációmban: Astomta pakadáj: „mit mámúsz hulye”.
– Az első olyan képek, amelyekről halvány sejtésem van, 1948-ban készültek, legfeljebb 49 első felében. Miskolci tartós kiküldetésben apám családostul. Emlékszem a körgangos bérház vasrácsos folyosójára. Valamelyik emeleten lehettünk albérlők, mert mintha a lift olajos szaga az orromban volna.
– Az első zenei élményeim egyike Yehudi Menuhin budapesti koncertje. Nem tudom, hogy élő közvetítést hallgattunk-e vagy konzervzenét, mindenesetre a Kossuth Rádión szólt az ő előadásában Mozart A-dúr hegedűversenye. Ez alapélményeim közé tartozik. Nem hiszem, hogy azóta valakitől különb előadásban hallottam volna. „Az” az interpretáció szólal meg bennem ma is, amelyet ő produkált akkor. Ősélményem lehet ez. Megpróbáltam utánajárni. Tudomásom szerint 1948-ban járt nálunk utoljára, s utána csak  tíz év kihagyással. Persze azt nem lehet kizárni, hogy a rádió elővette e felvételt. Mégis úgy vélem, hogy akkor 48-ban rendesen „körülültük” a rádiót, melynek „varázsszeme” volt, ezúttal mégse ez varázsolt el, hanem a zenemű.
– Pelenkás koromba vihet vissza az a belső kép, amely anyámhoz fűződő meghitt kapcsolatomról szól. Én ülök az asztal tetején, anyám fölém hajol, beszél hozzám, és hogy hátra ne essem, kezével hátamat megtámasztja. És én gyönyörködöm benne, mert gyönyörűnek láttam, mint ahogy az is volt a fiatal nő. Boldog vagyok abban a pillanatban, talán a magam módján „szerelmes” is. Biztonságban érzem magamat, és tapasztalom, hogy szeretett lény vagyok. Valahogyan az is rémlik, hogy guminadrágot viselek, mely csakugyan vékony gumiból készült, combunkat valamennyire elszorítja a körkörös gumiszalag.
– Kaják. Csalódom a céklában, mert tündökletes színe ellenére savanykás-aromás. Jobbra számítottam.
– Sámli és hokedli. Bátyámmal egy konyhaszéket használunk gyerekasztalnak. Ott reggelizünk egymással szemben egy-egy sámlin ülve. Egymással hadakozunk. Próbáljuk egymást kiszorítani: ez az én felem, ez az én felem!, és két kezünkkel óvjuk, lehetőleg nagyobbítjuk saját territóriumunkat.
– Nézzük a tűzijátékot aug. 20-án. A Gellért-hegy odalátszott az Albert utcába. Jól láttuk a fellődözött színes „csillagokat”, és az eget pásztázó katonai reflektorok „játékát”.
– Tél van. Lábunkat vörösre csípi a szél. Anyánk fürdetés után glicerinnel keni lábszárunkat. Mi meg vitustáncot járunk, mert valamennyire csíp a vegyszer. Ő csak mosolyog idétlenkedésünkön.
– Nyár van. Hatalmas eső. A konyhaablakok nem zárnak tisztességesen. Ömlik be a víz, a belső párkány alatti vödörbe. Összegyűlik rendesen.
– Valahonnan egyszer keresztanyánk egy kézi fagylaltgyártó gépet kap kölcsön. A jegestől vesz egy forintért jeget, körberakja vele a monstrumot, és forgat valami kart, készül a házi fagylalt. Nagyon ízlett. Nem sajnálta tőlünk.
– Nyár van, hőség, sőt kánikula. Nem érezzük, hogy szúrna a nap. Meleg van. Nem vagyunk frontérzékenyek. Élvezzük a forróságot is. Nyáron forróságnak kell lenni. Nyáron mezítláb tapicskolni kell a langyos pocsolyákban. Nyáron elég egy klottgatya.
– Belázasodom. Germicidet kapok. Kevés ennél utálatosabb ízt éreztem életemben. Kinines. Pocsék és még büdös is. De hat. Lázam elhagy.
Én meg ezt az írást hagyom el, mert nehéz fegyelmezni magamat. Hátha ezek már nem is a legkorábbi élményeim.