A Szürke történetét naplószerűen írtam le, még akkor, amikor
fogalmam sem volt a blog-műfajról, és csak úgy magamnak jegyeztem föl, mi
történt, miért történt és hogyan. Nem hozom ide az egészet.
A macska leukózis úgy hatalmasodott el a cicánkon, hogy hetenként vittük orvoshoz, de a doktornő vagy nem látta, mi a baj, vagy nem is akarta megmondani. Nagyon oda voltam. Úgy csikartam ki tőle a vérképet, amit a pesti állatorvosi egyetemtől kellett beszerezni. Egy szombati napon, rendelési időn kívül telefonáltam az utcáról, hogy ha megvan a lelet, azonnal adja ide. Mint egy fúria, oly dühös voltam a szakemberre. Hogyhogy nem gyógyítja meg a macskámat – gondoltam -, hiszen minden eszköz az ő kezében van!
A macska leukózis úgy hatalmasodott el a cicánkon, hogy hetenként vittük orvoshoz, de a doktornő vagy nem látta, mi a baj, vagy nem is akarta megmondani. Nagyon oda voltam. Úgy csikartam ki tőle a vérképet, amit a pesti állatorvosi egyetemtől kellett beszerezni. Egy szombati napon, rendelési időn kívül telefonáltam az utcáról, hogy ha megvan a lelet, azonnal adja ide. Mint egy fúria, oly dühös voltam a szakemberre. Hogyhogy nem gyógyítja meg a macskámat – gondoltam -, hiszen minden eszköz az ő kezében van!
A lelet meggyőzött róla, hogy Szürke gyógyíthatatlan. Mégis, másik orvoshoz vittük elaltatni, annyira haragudtam a doktornőre. A régi
naplóból van egy bejegyzés Szürke cicánk utolsó napjairól.
#
Vagy háromszor
eltűnt néhány napra, mindig akkor, amikor orvoshoz vittük és hazaérve
kiengedtük a kosarából. Egyre rosszabbul volt. Már a friss húskonzervet sem
tudta megenni, az apróra tépkedett gépsonkadarabkákra
rá se nézett. Elhatároztam, ha még egyszer előkerül, elvisszük elaltatni. Borzasztó volt látni, hogyan esik össze ez
a kedves, gömbölyű cica, kis kerek fejét, nagy sárga szemét alig tudta megmozdítani. Lefogyott. Látszott, hogy fájdalmai vannak. Kuporgott, fejét mereven előretartotta, egy-két cseppet ha ivott, aztán tovább nézett maga elé teljes apátiában. Vajon voltak-e emlékképei arról, amikor a szőnyegen játszottunk vele, és milyen békésen aludt az ölünkben vagy a kedvenc helyein, mennyire örült, amikor estére beengedtük, felugrott, kezünket nyalogatta, aztán a saját bundáját, aztán a kardigánomat, mondtuk, azt hiszi, mi vagyunk a másik macskák, a nagyok. Hiába bízott bennünk, nem tudtuk megóvni.
rá se nézett. Elhatároztam, ha még egyszer előkerül, elvisszük elaltatni. Borzasztó volt látni, hogyan esik össze ez
a kedves, gömbölyű cica, kis kerek fejét, nagy sárga szemét alig tudta megmozdítani. Lefogyott. Látszott, hogy fájdalmai vannak. Kuporgott, fejét mereven előretartotta, egy-két cseppet ha ivott, aztán tovább nézett maga elé teljes apátiában. Vajon voltak-e emlékképei arról, amikor a szőnyegen játszottunk vele, és milyen békésen aludt az ölünkben vagy a kedvenc helyein, mennyire örült, amikor estére beengedtük, felugrott, kezünket nyalogatta, aztán a saját bundáját, aztán a kardigánomat, mondtuk, azt hiszi, mi vagyunk a másik macskák, a nagyok. Hiába bízott bennünk, nem tudtuk megóvni.
Az utolsó nap reggelén is
hosszabb távollét után került elő: egyszercsak ott ült a lenti ajtó előtt a
gyékényen, odavánszorgott, amíg a babot szedtem. Melléültem, ennivalót,
innivalót tettem elé, de fel sem emelte
a fejét.
A szívem hasadt meg. Csak néha megsímítottam a selymes szürke szőrét - már kezdett hullani -, és a farka fölött egy fényes odaszáradt csík jelezte, hogy éjjel valami bokor alatt lehetett, mert egy csiga mászott át rajta. Már nem vette észre, vagy nem volt ereje elhajtani. Az éjszakában biztosan voltak körülötte mások is. Úgy képzelem, egy menyét odaszagolt, egy kóborló kandúr nem közelített hozzá, mert megérezte a gyötrelmet, ami teljesen kitöltötte a Szürke egész lényét. Éjjeli bogarak, sünök és rágcsálók már nem érdekelték. Talán azért jött elő reggel, hogy segítsünk rajta.
A szívem hasadt meg. Csak néha megsímítottam a selymes szürke szőrét - már kezdett hullani -, és a farka fölött egy fényes odaszáradt csík jelezte, hogy éjjel valami bokor alatt lehetett, mert egy csiga mászott át rajta. Már nem vette észre, vagy nem volt ereje elhajtani. Az éjszakában biztosan voltak körülötte mások is. Úgy képzelem, egy menyét odaszagolt, egy kóborló kandúr nem közelített hozzá, mert megérezte a gyötrelmet, ami teljesen kitöltötte a Szürke egész lényét. Éjjeli bogarak, sünök és rágcsálók már nem érdekelték. Talán azért jött elő reggel, hogy segítsünk rajta.
Amit tehettünk: elvittük
Kesztölcre az ottani állatorvoshoz. Odaadtuk a leletet. Az orvos nyilatkozatot
iratott alá, hogy mi kértük az elaltatást. Vártuk volna meg, hogy további kínok között
pusztuljon el? Egy injekció leállította a szívműködést.
Szürke cicánkat egy szántóföld szélében temettük el. Nyakán
hagytuk a kék nyakörvet, fehér papírtörölközőt terítettem alá, be is takartam
vele. Ahogy felnézünk, a hant fölött a legközelebbi, de mégis messzi domb
tetején piros-fehér antennatorony áll. Ha képzeletben egy vonalat húzunk
az antenna hegyéig és ott balra kilencven fokos szögben másikat rajzolunk, éppen
a mi teraszunkra mutat.
#
#
10 megjegyzés:
Azt hiszem, pont az ilyen élmények miatt nem kell nekem állat... Pedig sokan ajánlgatják, nem értik, még talán sajnálnak is: egyedül élek, szerintük biztosan hiányzik valami "présence" (jelenlét) az életemből, amit egy macska, kutya nagyon jól betöltene, de talán még egy néma aranyhal is megjárná... Nem kell semmi. Gyerekkoromban volt körülöttem elég állat, pusztulásuk örök és mély iszonyt keltett bennem a halál iránt. Az emberé iránt is. Nem akarok többé "ingyen" szenvedni: csak amennyit muszáj...
A házi kedvencekhez való kötődés óhatatlanul kialakul. Jól is van ez így.
Maradjunk a kutyánál. 1 emberév kb. 6-7 kutyaév. Adódik a távozásuk okozta veszteség érzése. Hát még a haszonállatoké, akik segítettek terelni, tejeltek, tojást adtak stb.
Ám a szúnyogot, bögölyt, darazsat stb. habozás nélkül csapjuk agyon. Tudom, ez már filozófia. Mégis elcsodálkozom rajta időről időre. Koch professzor virológus gyönyörködött a vírusok sokszínűségében, és kijelentette: A vírus nem hülye!
Nem is olyan egyszerű ez.
Rózsa, ki mit vállal. Nekünk nagyon szigoró anyukánk volt, megtiltotta, hogy állatot tartsunk, és amint megszabadultunk otthonról, boldogan fogadtuk magunkhoz a kedvenceinket. Tudva bár, hogy hörcsög, madár nem lesz hosszú életű a lakásban.
Meg járunk a temetőbe kicsi korunk óta, szóval, mindenki másképpen "szocializálódik".
Mick, biztos egy kis hülye vagyok, de a darázs, ha rászáll az ujjamra, miközben gyümölcsöt hámozok, nyugodtan megülhet ott, nem zavarom el. Elmegy magától, anélkül, hogy bántana. A szúnyogot persze agyoncsapom, ha elérem.:)) A vírusitró gyógyszert bevesszük, végül is, ki a fontosabb?
Az állatokról sok könyvtárnyit lehetne írni anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkoznánk. Velük és a növényekkel szimbiózisunk tagadhatatlanul jelen van. Én azért csapom agyon a darazsat, mert kiskamaszként Velencére biciklizve megcsípte a combomat. Jó nagy égő-fájó kemény kör alakú vörösödés lett a következménye. Így tekerem haza Bp-re. Bennem ez él. A hatalmas lódarázs mérges csípéséről nem is beszélek. Igazán ez indokolta, hogy szúnyoghálót szeretettem minden ablakra. Azóta nem tud a szobáinkba bejönni.
Amit a Szürkének megadhattatok, nem biztos, hogy embertársainknak is megadhatjuk.
Az én vélekedésem életről, halálról valahogy nem fér bele a mai elfogadott normarendszerbe, pedig érző lény vagyok magam is.
Ezen én is elméláztam már. Abból, hogy kikerülök az úton egy hangyát vagy bodobácsot, még nem következik, hogy kímélettel közeledem emberi környezetemhez is. Pedig írva van: Többet értek ti a verebeknél.
Mick, nem csodálom, hogy ezek után mindenféle ló és nem ló darázstól tartasz.
Stali, még az is előfordulhat, hogy valamiben nem értünk egyet. Bár a norma, mely szerint a szenvedőn segíteni kell, nem lehet vita tárgya.
Mick, így van. Mindenki megbecsülheti magát annyira, hogy többet érjen a verebeknél.
Megjegyzés küldése