Már rengett a föld alattunk, de mi nem vettük észre.
Nyüzsgés, évtizedekre szóló tervezés folyt a munkahelyünkön, az év elején
legalább három új munkatársat vettek föl, egyet nagyon bizalmi helyről, egyet
valamelyik napilaptól, egyet a TMK-műhelyből irányítottak a szerkesztőségbe.
Minthogy nem vigyáztam a számra, nem kaptam prémiumot az évi rendes
prémiumosztáskor, amit nem tudtam mire vélni, viszont később megvilágosodtam. A
részletek így utólag nem olyan fontosak, sokkal emlékezetesebb a munka, erről
akarok beszámolni. Ebben az évben indítottunk egy sorozatot „Híres könyvek”
címmel, a javaslatomat megjegyzés nélkül elfogadták a főnökök, így
megcsinálhattam Jókai novelláskötetét, a Csataképeket. Az Írószövetség
könyvtárából kaptam egy nagyon régi, századforduló körüli kiadást, a
helyesírása, Jókai bőven alkalmazott latin, német és francia nyelvű betétei,
korabeli szóhasználata próbára tette a háttérmunka résztvevőit a gépírónőtől a
szerkesztőig és a borítógrafika megszerzéséig az egész társaságot.
Annyira élveztem, hogy végre érdemben foglalkozhatom a
nyelvvvel. Jókai mégis a jobb szerzők közé tartozik, ugye. Élvezettel csináltam
a lábjegyzeteket, azt, hogy mindenféle régi dolognak utána kell nézni, és
„lefordítani”, de röviden ám, és beszélgetni az utószó írójával, Fekete
Sándorral, aki 56 után Hungaricus álnéven írt a forradalom tanulságairól (aztán
jól be is börtönözték kilenc évre),
kutathattam a Nemzeti Múzeum történeti anyagában, hogy megtaláljam Than
Mór festményét a borítóra, szóval, az egész munka, amíg elkészül egy könyv,
minden részletében értelmes volt. Azért
lelkesedem ennyire több év távlatából, mert nem minden munkám volt testhezálló.
Szerettem még a színházi lexikont: Száz híres színdarab
címmel a következő évben jelent meg, de a munka nagyobb részét ebben az évben
csináltuk. Többszerzős munkát elég sok szervezéssel és belső részhatáridő ütemezésével,
betartatásával lehet csak összehozni. Nagyon szerettem a munkámat. Jóformán
szórakozás volt, nem is munka.
Az év végén, még Karácsony előtt Moszkvában is megfordultam.
Nem volt nagy élmény. Valaki visszamondott egy szakszervezeti csoportot,
beosztottak helyette kisérőnek. Fegyelmezetlen, szedett-vedett társaság volt,
nem is tudom, hogyan vállalhatta őket a központ. Odakinn szerencsére tapasztalt
idegenvezető fogadott, egy kárpátaljai lány, ő volt a tolmács is, valahogy
ellavírozgattunk egy hetet. A férfiak, hiába volt érvényben a „szuhoj zakon” , megtalálták a zöldséges boltot és abban
pult alól a vodkát, hiába álltak a parkban a méteres, festett fatáblák, rajtuk,
hogy „peresztrojka” meg „glasznoszty”. A nagy átalakulás
még váratott magára.
2 megjegyzés:
Jó volt olvasni is, a lendület, a munka öröme ma is benned van.
A nagy átalakulás meg alighanem fikció. Bár már a Vasedény sem a régi.
stali
Stali, te mindig tudsz valami vigasztalót. :)
Megjegyzés küldése