Még mindig nem
szedtem össze magam lelkileg a kényszernyugdíjazás után. Igyekeztem, persze, az
újonnan létrehozott - mint utólag kiderült, rövid életű - lapoknál ajánlkoztam,
külsőztem, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az unokákhoz nem hívtak túl
gyakran, amíg a gyes vagy gyed vagy miacsuda kitartott, magamba roskadtam, a jobb
és rosszabb periódusok, hetek, napok váltogatták egymást.
Újév után (vagy 92 végén?) megkeresett egy ismerős
fiatalasszony, hogy lapot alapít, lennék-e nála olvasószerkesztő. Nagyon
örültem. Nem tudom elmondani, mennyire. Azt hiszem, terápiának szánta. Kivéve
engem, a szerkiben mindenki értett a csillagászathoz, viszont az új nyomdai
eljárásokról halvány fogalmam sem volt. A cikkeket vagy lemezen, vagy régimódi
gépiraton hozták be a szerzők, innentől már nem lehetett engem se eladni. A
kézzel javított kéziratoldalakat számítógépbe írta egy kislány, az
illusztrációk helyét bejelöltem, a tördelést megint valaki más csinálta, aztán
elvitték levilágítani a kész oldalakat, közben hirdetéseket és előfizetőket
szerveztem, leszámoltam a terjedelmet N-re (ez a honorárium kiszámításához
kellett), nem is emlékszem pontosan, mennyi mindennel telt el a munkanap.
A gépelő-titkárnő kislány naponta telefonált Amerikába.
Helyesebben, őt hívta föl a szerelme, muszájból vállalt ott munkát a szülei
kívánságára. Már kora reggel hallottuk:
- Én is.
- Igen, veled…
- Jaj…
- Mikor? Biztos?
- Én is ott… téged…
Mindannyian mosolyogtunk. Ekkora szerelem régen környékezte
bármelyikünket. Mi főztük a kávét, hadd beszélgessen a kislány kedvére. (Zavar,
hogy nem jut eszembe a neve.)
Nyáron, az összevont
szám címoldalán éktelen nagy betűhibát hagytam. Bezúzni túl nagy költség lett
volna, hát így terjesztettük. Postáztuk a néhány száz előfizetőnek, az
újságosok, akikkel kapcsolatot tarottam, vigasztaltak, hogy nem is veszik észre
az emberek, de én annyira szégyelltem magam, hogy megváltam a szerkesztőségtől.
Pedig nem haragudtak, még hívtak is
vissza. De aztán megszűnt az újság, ráfizetéses volt első perctől kezdve.
A következő két évben
nem értem rá keseregni, hogy mi történt, arról majd beszámolok, ha rákerül a
sor.
8 megjegyzés:
Látom a szerkesztőségeteket. Érdekes mindben a munka, annak, „aki ilyet szeeret”, s milyen az élet, a lapszerkesztőségek sorra szűnnek meg anyagi ellehetetlenülés miatt. Persze van vagy ötezerféle lap, és szórt az olvasók érdeklődése.
Azért nosztalgiáztam magam is soraidat olvasva.
Köszönöm. Csak rövid ideig tartott.
nekem is volt hasonló storym, csak pár évvel később (z én életemben kb ugyanakkor viszont)
Aliz, egy borzalmas időszak volt. Cégek szűntek meg, kényszervállalkozók lettek, akik dolgozni próbáltak, sok pénzt invesztáltak a boldogulás reményében alapított kisvállalkozásokba, könyvek helyett silány olvasnivalók jelentek meg, utcai árusok forgalmazták, nagy könyvkereskedők mentek tönkre, vagy emlékezz rá, ekkor szűnt meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. Nem is sorolom tovább.Túléltük.
Mintha mindmáig tartana a folyamat.
Persze az internet, a tévé és még néhány intézmény elég nagy szeleteket vágott le a képzeletbeli tortából.
Mick, lehet, de sok előnyös változás is tapasztalható.
Igen. Ezek a technikák is hozzájárulnak az újabb lehetőségekhez.
Megjegyzés küldése