Kezdetem 1945?

Történészek szerint az emberi történelem során alig volt száz olyan nap, amikor a világ egyetlen pontján sem háborúztak. Ez szerintem csak a hírek áramlásának a csököttségét bizonyítja, és azt, hogy számos fehér foltja volt a világnak (talán még ma is van, ha egészen összezsugorodott mértékben is). Magyarán: nincs az a történészgárda, amely képes volna felmérni a világ az eseményeit, benne a helyi csetepatékat is, törzsi villongásokat, helyi háborúkat minden létező időpontra és helyre nézve.
Mindenesetre két hatalmas vérzivatart tartanak számon, és mindkettő a XX. sz.-ra esett: I. és II. világháború.
Az én történetem ott kezdődik, ahol a II. világháború véget ér, 1945-ben. Még mielőtt megmorognál érte, hogyan írhatok le ilyen szamárságot, hiszen csak 1946. szeptember 24-én születtem, gyorsan megjegyzem: Ha visszaszámolsz kilenc hónapot, 1945. december 24-t kapsz eredményül. Magyarán a háború befejezését követő első karácsonyra esik „ihletésem”. Gloria in excelsis Deo! – énekelik az angyalok. Majd így folytatják: …et in terra pax hominibus, bonae voluntatis.  Azaz: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a Jóakarat embereinek.
Ez az ünnepi érzés járhatta át apámat és anyámat, bizalom az Istenben, bizalom és remény a Jóakarat emberei áhította békét illetően. Kettejük szerelme ekkor testesült egy kis életcsírává, aki én voltam, akiből én lettem, aki szívesen folytatja az angyalok énekét: „Laudamus te,  benedicimus te, adoramus te, glorificamus te”, azaz dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged. Megvalósulásom hálájával éppen csak ébredező önmagamban ezeket persze nem tudtam artikulálni, ezért megteszem utólag.
Az embriót, aki én voltam, ha jól emlékszem, magyarul az orvosok annak idején még „ébrény”-nek nevezték. Nos, 1945-ben kezdődtem. Testem zigótája a maga egyesült kromoszómáival egyszer s mindenkorra kódolta összes örökölt tulajdonságomat. Eldőlt a nemem is. A beágyazódás után lemerültem anyám méhébe, hogy a táplálósejtekből burok képződjön körém. Ezután morula (szedercsíra), blastula (hólyagcsíra), majd glandula (bélcsíra) állapotban leledzhettem, de az utóbbi két állapot már 1946-ra esik. Fogantatásom alkalmával Isten teljes értékű és halhatatlan lelket lelkedzett kezdetleges és hallatlan gyors tempóban gyarapodó, osztódó, differenciálódó testembe.
Az a vicc, hogy lelkem idősebb születésemkori énemnél, és újabb vicc, hogy jottányit se öregedett, tekintettel arra, hogy örök életre van kalibrálva.
Utólag, hogy újra elolvastam életem első mínusz háromnegyed évének az első hetéről szóló beszámolómat, arra jöttem rá, hogy velem egykor ugyanaz történt, mint bárkivel embriókorában, azaz az itt írottak egy kivonatos biológiaórának és egy rövid transzcendens eszmefuttatásnak felelnek meg. Mégis meg kell bocsátanotok nekem, amiért rácsodálkoztam a saját keletkezésem apropóján arra, hogy ember jött a világra, ember, aki korábban sose volt.
A tisztesség persze úgy kívánja, hogy azonnal hozzátegyem: ez a rácsodálkozás minden élőnek kijár megjelenése alkalmával. Jogos, kívánatos és méltó, lett légyen a Te életed éppen olyan fontos, mint az enyém. Méltóságod létezésed első pillanatától kezdve azonos az én emberi méltóságommal, a dalai lámáéval, akármelyik busmanéval, vagy éppen egy Rotschildéval. (P.S. QQ rám telefonált, hogy a 9 hónap holdhónapban értendő, és akkor éppen 1946 január elsején fogantam. Lehet. Jól kezdődött akor az év. A 45-ről írottakat azért nem vonom vissza: Quod scripsi, scripsi (azaz: Amit írtam, megírtam).
Még írhatok 3 évről. 49-et már megírtam. 1950 meg – nevénél fogva – talán már inkább az ötvenes évek.)