Legyen talán az 1949-es év

1949.
A keresztanyámékkal közösen használt konyha közepén nem húzódott demarkációs vonal, mégis anyánk a mi térfelünkön terített, ők meg jobbára a maguk felét használták. Most nem kezdem el magyarázni, hogy mi is az a petrofor, mindenesetre ezen a gyorsfőzőn készült el a reggeli tejeskávénk pótkávéból.
A konyhában két hokedli volt. A miénk szolgált reggeli asztalként kettőnknek, G.-nak és nekem. Fiúk lévén azonnal kijelöltük két kezünkkel territóriumunk határait. Ez a te feled, ez az én felem. Alighanem csak játék volt ez. Mindenesetre anyánk nemigen foglalkozott a feleinkkel. Lerakta a pöttyös bögrét és az ibolyás mintájút. Ameddig lekvárkészletünk tartott, kaptunk barack- vagy szilvadzsemet is a kenyérhez. Mi szilvareszternek hívtuk a héjastul megrottyantott, saját levében úszó kimagozott gyümölcsből készült dzsemfélét. Azért többnyire általában zsíros kenyér járta, ritka kivétellel talán vajas vagy parizeres, krinolinos, szafaládés, szilveszterkor virslis. Mustárral bolondítottuk a harapnivalót.
Emlékszem rá, hogy ekkorka koromban kompótos tálból ettük a bogyós gyümölcsöket. Jobban szerettem az édes cseresznyét, kevésbé az aromás, de savanyúbb meggyet. Egyszer a krumplis körettel készült pörkölt mellé anyánk szép színű céklát tálalt. Gyönyörű lila színe olyannyira ellentétben állt kevéske, a prizmában állástól dohos ízével, hogy évtizedekig nem tudtam ránézni erre a szép színű, de nekem csalódást hozó salátafélére.
Ugyancsak erre az időre tehető, hogy marhahúslevest kaptunk, utána paradicsomos káposztát a levesben kifőtt hússzelettel. Már a paradicsomos káposztával is baj volt. A paradicsomot szerettük nyersen és levesnek is. Még szósznak is megettük, de káposztával... A két íz nem akart harmonizálni bennem. Ám a szűkös anyagiak miatt általában mindent meg kellett ennünk, amit elénk adtak. Ezúttal is legyűrtük a köretet, de a hússal nem tudtam megbirkózni. A cipőtalpszerű, rágós-rostos, vén marha nem akart elomlani a szájamban. Gombócban állt össze, mely elrághatatlanabb volt, mint a rágógumi. Percekig kínlódtam vele, mígnem kiköptem. Nem örültek neki.
Ha már az ételeknél tartunk, megírom, hogy szabályos gyerekek voltunk, az édességre nyitottak. Szerettük a mákos, diós tésztákat, bármiféle süteményeket, de nem szerettük a túrós tésztát, mert savanyú, nem szerettük a paprikát, mert csípős, a szódavizet, mert szúrós, a sört, mert keserű, a bort, mert savanyú stb., stb.
Szerettük viszont a fagyit. Egyszer keresztanyánk kölcsön kapott egy kézi vezérlésű fagylaltkészítő masinát. Vett egy vödör jeget, s hozzálátott a fagylaltkészítésnek. Azt hiszem, tovább tartott elkészíteni, mint megenni. Sok-sok eperfagyit kanalaztunk akkor. Tán még torokgyulladást is kaptunk tőle. Pedig az nem volt jó, mert lázunk hamar felszökött, és a legpocsékabb ízű kinines tablettát kaptuk (Germicid), amit csak életemben beszedtem. Nemcsak keserű volt, mint az epe, hanem még büdös is.
Apropó szagok. Mivel minden kilincsünk rézből volt, anyánk Sidollal, vagy kifejezetten szalmiákszesszel tisztította őket. Ennek a szaga semmi mással össze nem téveszthető. Szúrós, felhatol az orrnyálkahártyába, s talán még a nátha is elmúlik igen kellemetlen szagától. Komiszabb, mint a dijoni mustár.
„Tovább is van. Mondjam még?”