...mondom még …: 1946.

Nos, eldicsekedtem vele, hogy a háború befejezése utáni első karácsonyra esik fogantatásom. 1946. szept. 24-én születtem. Életem során gyakran találkoztam olyasvalakikkel, akik szintén szeptember 24.-iek. Nem véletlenül. Ha csak saját családomat veszem, két testvérem született hasonló időpontokban. Egyik húgom szept. 20-án, egy másik 27-én. Ennyi „szóródás” még belefér. Volt olyan kolleginám is, akivel nemcsak egy napon, de egyazon évben is születtünk. 

Abban az időben jeles ünnepnek számított szeptember 24. Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepe volt ez. Fogolykiváltásra egyebekben egy szerzetes közösség vállalkozott, a trinitáriusok rendje. Sok világi foglyot váltottak ki gályarabságból, s ültek maguk helyettük az evezőpadra. Ameddig a kalapos király meg nem szüntette őket több mint 7000 foglyot váltottak meg pénzen. Nálunk az óbudai Kiscellben éltek, és művelték a földet, ma a kolostorukban múzeum működik.  A másképpen merceriánus rend kolostora elég lepukkant állapotban vár szebb időkre.
Szeptember 24. utóbb Szent Gellért emléknapja lett. Gellértre úgy emlékszem, ahogyan a róla elnevezett, (korábban Kelen-hegy) oldalában máig látható szobor (Jankovich György, 1904.) mutatja. Kereszttel a kezében őrködik a magyarok felett, a főváros felett. Szerettem a róla szóló éneket is:
„Felmutat égbe Szent Gellért keresztje, / Ahhoz, ki hozzánk küldte, ki az Eszme. / Apostolod volt, boldog magyar nemzet, / Áldjuk a Szentet!” (Magyar Bálint)
Ahogy a kis Jézusnak születésekor nem jutott más, csak a szalma, „koldusi hely” (Gárdonyi), nem valószínű, hogy sokkal különb sorsom lett volna a háború vége után. Romok, szilánkok, repeszek, felhalmozott sitt, kemény hidegek, fűtőanyag alig, hiányos táplálkozási lehetőségek. Négyen laktunk egy kisebb szobában – kb. 4x2,5 m-es lehetett. Minden egyéb közös helyiségnek számított a lakáson belül. A fürdő, a konyha, az üres kamra, és a lakás előtti terasz. Bár a VIII. k. Baross utcai klinikán születtem, lakásunk Kelenföld csücskén volt, a Keserű ér nevű patakon innen, éppen Albertfalva határán. (Albert u. 139. I. em.)
A cifra villának is nevezett korábbi vadászkastély 14 családnak biztosított otthont.

Mivel kb. egy hetes magzat voltam 1946 elején, kilenc hónapot kellett várni érkezésemre. Az érkezésem előtti időkben döntött inflációs világcsúcsot a pengő, volt milpengőnk, majd billpengőnk. Sokat ugyan az sem ért, mert naponta iszonyú mértékben inflálódott. (Ma úgy mondják, hogy Rákosiék mesterségesen gerjesztették, hogy azután a forint bevezetésével a megváltó színeiben tetszeleghessenek.) Mindenesetre ennek az ámokfutásnak augusztusra vége lett. 20-án bevezették a forintot, mely mind a mai napig (2012. márc. 2) érvényben van. Én csak szeptember 24-én láttam napvilágot, tehát Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepén. Ez az ünnep nem maradt meg. A Fogolykiváltásról legalább annyit érdemes megjegyezni, hogy erre a napra esett Werner Alajos bebörtönzött regnumi papnak a szabadulása, aki zeneszerző is volt, és ez alkalomból alkotta meg a Mercedes-misét, mely címében a fogolykiváltásra utal. Másik érdekes vonatkozása, hogy ezt a titulust hordja egy kegytemplom (Makkosmária). Bár a nyóckerben, a Baross utcai klinikán születtem, Kelenföld külső csücskén laktunk, s házunk elől a Gellért-hegyre láttunk. Nos, érkezésemkor nem vetett fel bennünket a gazdagság. Apánk ennek az új pénznemnek a legnagyobb címletéből (százforintos) havonta csak néhányat kapott, s bár értéke elég sokáig tartotta magát, a háború utáni ínséges időkben nem sok mindent lehetett érte vásárolni. Az asszonyok megismerkedtek a házi szappanfőzés technikájával. Fahamuból készült a hamuzsír. A lúgos mosószerrel tisztították a ruhákat. Úgy gondolom, hogy ebben az időben is melaszt használtak a hiányzó cukor pótlására. Valamiért pelenka sem volt. Anyám elbeszéléséből tudom, hogy arany karóráját cserélte el néhány pamutpelenkára, hogy legyen tiszta gyolcs, amelybe becsavargathatta aztán szegény magamat. Adódik, hogy semmire nem emlékszem ebből a korszakból. Mások elbeszéléséből tudom, hogy elég sokat sírtam. Ezért is ragadt rám első becenevem. Az egyszerűség kedvéért Bőgőmasinának hívtak.  Még 1946-ban megkereszteltek, október 21-én, hogy örök üdvösségemet megalapozzák.
Feltételezem, hogy karácsonykor már a kiságyból bámultam a csodára, a néhány gyertyára, a jó szagú fenyőre, talán akadt csillagszóró is. Mindenesetre később emlékezetemben megőriztem a fa díszeit, a madarat, melynek üveggyapot farka volt, a régi üvegdíszek mintáit, a fehér színű kristályba mártott papírtemplomot, melyet szintén fára akasztottunk, aztán a papír angyalt, az üveggyapotot, mely a havat idézte, s a színesre festett gipsz betlehemet, melynek minden lényeges szereplője ott sokasodott a fa alatt. A fa alatt, mely fa az íróasztal tetején állt „világvevő” Telefunken rádiónk mellett.