Azt mesélték...

A negyvenes évekből három eseményt idézek föl a család életéből.

Az első kicsit olyan „meseautós”.

1942 volt, a katonák már a harctereken, de itthon még megrendezték májusban a BNV-t, a háborús években az utolsót. Édesanyám akkor – az előző évben letett kereskedelmi érettségi után – első dolgozó évét töltötte, mégpedig a Futura Vetőmagkereskedelmi cégnél volt tisztviselő. Nem lehetett ez túl nagy élmény egy fiatal lány számára, dehát ennek az állásnak is örülni kellett. Vasárnapi szórakozásnak azt találták ki a barátnőjével, hogy kimennek a Vásárba nézelődni. Odakint a Rádiónak is volt egy pavilonja, ahonnan zenés üzeneteket lehetett küldeni a katonáknak, amolyan élő Szívküldi-módra (mondhatnám online, ha akkor ismerték volna ezt a fogalmat). Ahogy ott ácsorogtak, a rádiósok megkérdezték őket, nem segítenének-e fölírni az üzeneteket, mert ekkora érdeklődésre nem számítottak. Vállalták, kaptak papírt-ceruzát, és írták, írták a sok, messzibe küldött kedves szót. A barátnő egy idő után elunta, hiszen vásárt nézni jöttek, nem most is körmölni, és odébbállt, anyu azonban maradt zárásig.

Mégis váratlanul érte, amikor este, a segítséget megköszönve, megkérdezték, nem lenne-e kedve náluk dolgozni? A Rádió Zenei Osztályán….

Hogyne lett volna! Amint lehetett, „átigazolt”, és élete legboldogabb éveit töltötte a Zenei Osztály sokoldalú titkárnőjeként, egészen 1957-ig, édesapám elítéléséig, amikor őt pedig elküldték. Soha nem tudott már visszakerülni, nem engedték. „A” Rádió megmaradt el nem múló, szép szerelemnek, a kollegák pedig segítő jóbarátoknak. Évekkel későbbi halálakor a Rádióújság is megemlékezett róla, minrt több évtizeden át hűséges munkatársról.

Ki gondolta volna ezt 1942-ben, azon a májusi vasárnapon?

A másik történet édesapám családjához kötődik, és ennek kapcsán el szoktam gondolkozni azon, vajon mai fiataljaink tudnának-e így helyt állni?

Már 1944-et írunk, javában zajlik Budapest ostroma, bombázása. Apai nagymamám az egyik bombatámadásnál súlyosan megsebesül, sikerül eljuttatni a Rókus-kórházba. Nagynéném, a 17. évét betöltött fiatal lány, ott marad egyesegyedül a háború kellős közepén. Bátyja – édesapám – katonaként a fronton, alig kap hírt tőle, édesanyja a kórházban, látogatni kéne, élelmet vinni neki, a rokonok odaát Budán, elérhetetlen messze. Egy magányos fiatal lány meg könnyű zsákmány a katonáknak, vigyázni kell emiatt is.

Kibírta, túlélte, közben az édesanyjáról is gondoskodott. Amikor már lehetett járni „batyuzni”, a vonat lépcsőjén, tetején lógva ment Debrecenbe, hogy ennivalót hozzon maguknak.

Elnézem a 86. évében járó törékeny, idős asszonyt és nehéz felidézni azt a fiatalkort. Elnézem a gimnazistáinkat, és nehéz őket elképzelni ma egy ilyen, embert próbáló helyzetben…

A harmadik történetben pedig már a családomról beszélhetek.

Anyuék esküvőjének már a napja is ki volt tűzve 1948-ban, amikor egy hónappal előtte váratlanul meghalt az anyai nagyapám. Az esküvőt el kellett halasztani, a gyászévet megtartani. Végre 1949 karácsonyának másnapján esküdhettek meg a Rózsák terei templomban. 1950. január 9-én meghalt az anyai nagyanyám. Még „engedte”, hogy a fiatalok már egybekelhessenek.