Gyerekszáj, és három tesó

Gyerekszáj
1947-ből szintén nem sok élményem maradt. Mivel abban az évben kezdtem beszélni, és az én általam összehordott „gyerekszáj”-akat később megidézték eleim, könnyű dolgom van az ezekre való emlékezéskor. Mondtam én mindenféle szamárságot. Amikre emlékszem: „Retkhéj ment a kávémba”. Nyilván valahogyan a hámozott retek egy darabkája úszkált a kávémban, mely persze nem szemes kávéból készült, arra csak keresztszüleimnek volt lehetőségük (máig orromban van a házi pörkölés semmi másra nem emlékeztető illata), hanem pótkávé volt. Anyánk egy-két evőkanál malátakávét forralt kb. egy liter vízben, s közben két darabot dobott bele a  henger alakú Frank-kávéból (ez cikória, ha jól tudom, katángkóróból készül). Forrás után megvárta, amíg leülepszik a zacc az edény aljára, majd a kék zománcos merőkanállal egy-egy adagot tett a bögrénk aljára, erre jött három teáskanál kristálycukor és tejjel tette tele a bögrénket.      
Jókedvű kissrác lehettem, mert efféle közléseken kacagtam: „Astomta pakadáj, mitmámúsz hulye.” (Azt mondta a papagáj, hogy mit bámulsz, te hülye!) Ez nekem nagyon tetszett, amikor csak lehetett, elsütöttem, és együtt nevettünk anyámmal ezen a beszélő papagájról szóló épületes viccen.
Volt egy harmadik játék is, mely ugyancsak kétszereplős volt. Anyám megkérdezte, hogy a kenyér héját ki fogja megenni? Én próbálkoztam: „Huhhuhu – híja ham-ham.” Azaz, majd a kutya eszi meg a kenyérhajat. Láttam, hogy ez nem jön be, ezért tovább próbálkoztam: Nem a huhhuhu híja ham-ham. Anuna híja ham-ham. Ez az anuna anyukát jelentett. Mivel anuna sem kívánta megenni, tovább próbálkoztam: Nem anuna híja ham-ham, Mikike híja ham-ham. Ezt elfogadta anyám is. Én pedig rágtam a kenyér haját. (Egy kiló kenyér ára volt 3 Ft igen sokáig. A legkorábbi emlékem a világról egy ilyen anya-gyerek kapcsolatról szól. Felültetett az íróasztalra, gyanítom, hogy tisztába tett. Majd én üldögéltem, ő előttem álldogált és rám mosolygott. Nagyon szépnek láttam anyámat. És illatosnak. Bátyám emlegette, de könnyen azonosultam vele: „Én szeletem a mamát, mel azs jó sagú.” Csakugyan az volt. Pici korunkban Chat noir kölnit használt. Nem volt túlságos a  választék (talán még Molnár Moser, meg Chipre és 4711-es). Sokkal később tért rá a Kék nárcisz nevűre, majd megint később az Opera kölnire (talán parfüm is készült ilyen néven). Utoljára a népszerű Charley parfümöt használta.

1948. Három tesó
Én sose voltam egyke. Nem is lehettem, mert bátyám két évvel megelőzött. Talán ezért is van, hogy külön nem készült rólam fotó. Együtt fényképeztek bennünket: Nála volt egy összecsukott vadászszék, nálam egy pöttyös labda. Ő kapaszkodik a kapukilincsbe, én állok mellette. Ketten ülünk egy emlékműt körülölelő láncon. Érdekes módon utóbb született húgomról készült fotó, melyen csak ő szerepel. A bérház gangján felfordított hokedliben álldogál. Ez a felfordított stoki volt a korabeli járóka. Kapaszkodhatott a gyerekcse a lábakat összekötő fába, és álldogálhatott benne, amíg el nem fáradt. Ha elég nagy volt az alkalmatosság, és a gyermek még elég kicsi, akár le is ülhetett benne. Innen leshette, hogy anyja mikor, milyen házimunkát végez éppen.
Mindezt azért is írom, mert ezek az első fotók Miskolcon készültek. Azért ott, mert apám lévén OTI tisztviselő, tartós kiküldetésben az ottani munkáltatók társadalombiztosítási ellenőrzését  folytatta munkatársaival együtt.
Zárójel. Apám jogi egyetemet végzett, ledoktorált, de ügyvédi vizsgát nem tett. Bátyja említette végzős apámnak, hogy be tudná ajánlani a Fiumei úti OTI-hoz, de ennek az az ára, hogy első havi keresetét (kezdőkeresete 120 pengő volt annak idején, amikor a kuplészöveg szerint „havi 200 fixszel az ember könnyen viccel”) odaadja a protektornak. Odaadta.
Talán 1948-tól kb. egy évig tartott ez a miskolci albérlet, egy Berta nevű néninél. Amennyire emlékszem, a képeket is ő készítette, mert nagyon szeretett bennünket ez az egyedül élő hölgy. Sok más emlékem aztán persze nem rögzült ebből az időszakból.
A családi anekdota úgy szól, hogy apám és a munkatársai egész héten Miskolcon ellenőriztek. Ám előfordult, hogy lényegesen hamarabb elkészültek a vizsgálatokkal. Ilyenkor haza-hazaruccantak „hosszú hétvégére”. Egy alkalommal szuperrevizort kaptak, aki nem találta ott őket. Volt apámnak egy rinyáló kollégája, aki amikor megtudta, hogy lebuktak, egzisztenciális válság lett úrrá rajta, és így fakadt ki: „Így jár az, akinek gyenge kezű főnöke van (ez apám volt). Azon gondolkozom, ne vessem-e a vonat kereke alá magamat.”
Volt eszében. Jóval később, még 1960-ban is egy helyen dolgoztak jó cimboraságban.

Miskolcon szerettünk lenni. Jól is ment a sorunk, mert akkor még sokat ért a napidíj. Csaknem meg lehetett belőle élni. Amikor pedig feljöttünk Kelenföldre az Albert utcába, akkor a hét elején magunk laktunk, a hét közepétől pedig keresztszüleimmel (apánk öccse és a felesége) és egyetlen fiukkal társbérletben. Keresztszüleink is az országot járták egy mozgó röntgen-szűrőállomással. Egy zárt teherautót kell elképzelni, melyen a rtg.-készülék és a labor kapott helyet. A vidéki lakosságot szűrte egy csapat.