2011.

Ki gondolta volna, én biztosan nem.
Munkaügyes kolléganő rábeszélésére a szerződésemet március 31-ig hosszabítottuk meg, mondván, abba belefér a szokásos soproni kezelés idejére a betegszabadság is, miért dobnám ki azt a kis (többlet)jövedelmet? És ettől kezdve vette kezdetét az év, melyben annyi minden történt. De sorba szeretném venni, mi is az az annyi minden.
Rögtön az év első napjaiban a tesómmal elmentünk Sopronba egy hétre, üdülni. Ám az első napon olyan kacifántosan tört el a karom, hogy a helyi kórház sebészetén lettem visszajáró vendég.
Jaj, de feledékeny vagyok. Elsején meglepetés ért, egy üveg pezsgő kiséretében és egy sétára szóló invitálással. Kizárólag baráti alapon. És olyan gyönyörűséges jégcsipkékkel a Stefánián, amiről nem volt emlékképem korábbról.
3-án elmentünk Sopronba, ahol rögtön beadtam a szanatóriumba a beutalómat, hogy 25-én megyek rehabilitálódni. Be is soroltak. Másnap már az előző esti gipszet le, megtűzdeltek, és mehettem szépen a szabadságot élvezni az új, még nem végleges gipszben. Amit majd otthon, a helyi sebészeten föltesznek, s mert február közepén még - újra - (ugye, a Szanatóriumban) úgyis helyben leszek, majd Sopronban leszednek és aki belenyomkodta, ki is szedi a tűket. Bocsánat, hogy ezt ilyen hosszan, de ez az év eleje legnagyobb élménye volt.
A munkahelyem megvárt, s miközben a nagy lelkesedéstől alig vártam, hogy március vége is legyen, egyre többször folytattuk a természetesen kizárólag baráti beszélgetéseket.
Nem volt nehéz, közel 50 éve ismerjük egymást, igaz, sokáig nem találkoztunk. Vannak-e véletlenek? A nagyobbik lányom egyetlen gyerekkori barátnőjének anyja és az én Első Szerelmem unokatestvérek, bár nem találkoznak mostanában, hogy mindenkinek megvan a felnőtt élete. (Mégis, egyszer hallottam hírét, milyen klassz pasi lett - amin nem csodálkoztam, csak örültem ennek a ténynek.)
A szokásos utazási terveim között még az előző évben lekötött utak szerepeltek, melyekre egyedül jelentkeztem. Februárban azt kérdi: mennyit ér meg nekem egy BeNeLux körút? Amikor eljutott a programban odáig, Brugge, már tudtam, megyek vele. Baráti alapon, természetesen.
Amit akkor még nem láttam, sőt nem is gondoltam. A szokásos szezonkezdő Annabellás programnál elvárták volna tőlem, hogy egyágyas felárat is fizessek - na, akkor rajtam volt a kérdés sora: eljönne-e velem? És szervezte a közös programjainkat, a hátam mögött, meglepetésnek, gyakorlatilag úgy, ahogyan nem mertem kérni. Pl, hogy menjünk Dunaföldvár felől, ne az autópályán. És a rododenronokat megnézni Kámba, közben a testvéréékért is benéztünk. És most jön, amitől ez az év nagyon mássá lett, amiért azóta is azt érzem: élek.

Ahogy halad az autó a zalai tájakon, mellettem és mögöttem Ő a rokonokkal, érzem: ITTHON VAGYOK. A tájban, velük, közöttük.

És azóta gyakorlatilag folyamatosan vagyunk együtt. Hol itt, hol ott. Kihasználva, hogy a túlkorosok ingyesen utazhatnak, van nap, hogy hajnalban elszalad dolgozni, de estére ismét együtt vagyunk. Most attól érek rá ennyire blogolni, hogy kivételesen a nagylányomékkal (aki a lányát vitte Gödöllőre, mert ő meg ott tanul) tegnap felszaladt ügyintézni, hogy ma korán kezdhessen s mielőbb jöhessen haza.

Ebben az évben is készült egy csomó fénykép, családi és társasutazási egyaránt. Akinek van türelme belenézni, nyomon követheti, hogyan alakult át az életem, az életünk. (www.picasaweb.google.com/stali0812) Az én életem mindössze előkerült. A blogról nem mondtam le, de talán ez az egyetlen súrlódási pont - sokat ülök a gép előtt. Igaz. Most megyek, hamut szórok a fejemre, kimegyek a piacra és várom haza Éndrágámat. Ne tessék aggódni, viszek magammal gépet. A piacra is. :-)