Játék a élet?...

Ez a kép még az ötvenes évek elején készült. Lehettem vagy 5 éves. Még arra is emlékszem, hogy május volt talán, mert ezt a kis piros "tűpettyes" ruhát akkor vehettem föl először: frissen varrta a varrónőnk Teruska és a tavaszi nap akkor kezdte csak éreztetni a simogatását, hogy egy fotó erejéig felpróbálhassam... A hokkedlin mellettem rongybabám volt, szépen kirajzolt szempillákkal, orra gyanánt két ponttal... Nem voltam nagy babás, főleg a szőrös plüss-állatoktól viszolyogtam. Nem is volt talán egy se... Emlékszem viszont arra a "csutkaszárból" (kukoricaszárból) készült fogatra, amelyet nagyapám faragott és állított össze gyufaszálak segítségével. Annyira csodáltuk öcsémmel, hogy alig mertünk hozzányúlni! Anyai nagyapám, a kőművesmester, ha eljött a téli munkaszünetben a Dunántúlról az Alföld déli csücskébe hozzánk, a félelmetes meséin kívül szép kis játékokat is hozott: egyszer egy faragott miniatűr mosóteknőt, máskor meg egy ugyanakkora kis tűzhelyet, ami pont olyan volt, mint az igazi! Bele is gyújtottam és a szemem előtt olvadt el nyomtalanul!...

Öcsém másfél évvel volt nálam fiatalabb, együtt nőttünk fel, egy csapatban játszottunk az utcabeli gyerekekkel. Sokat voltunk a szabadban télen-nyáron. A bújócskázást megunni nem lehetett, rengeteg búvóhelyre adott alkalmat a szabad tér. Eső után imádtunk "puskázni". Ki ismeri még ezt a játékot a mai kiaszfaltozott világban, ahol lehetetlen csak úgy kiülni az utca közepére, a marasztaló kövér fekete sarat dagasztani, a cipó közepét papírvékonyra símítani, de olyan művészettel, hogy fel lehessen emelni és egy gyors kézmozdulattal visszájára lecsapni, lehetőleg akkorra időzítve, amikor egy öregasszony közeledik... Az óriási durranásra sokszor annyira megijedt a gyanútlan járókelő, hogy mérgesen szétrebbentett bennünket...

Mihelyt megtanultam olvasni, ez lett a fő szórakozásom, azaz hogy csak lett volna, de nagyanyám ezt "időpocsékolás"-t árgus szemekkel vigyázta, s ha csak tehette, lecsapott rám. Pulóverem alatt csempésztem ki a könyvet a váltakozó búvóhelyekre, de mindenütt felfedezett. Talán öntudatlanul is azt bosszulta meg rajtam, hogy ha már neki nem lehetett...

Öt-hat éves koromtól megtanultam hímezni, sőt, kötni is. Szerettem ezeket a "türelemjátékokat" és azt, hogy szemem előtt kerekedett ki a mű... Tíz éves koromtól meg jött a rajzolás, miután Emi néni "felfedezett"... Ötödikben illusztráltam a János vitézt, napokig görnyedve térden a sok kiterített rajzlap fölött, minden részhez lett festett kép, melyek aztán az osztály falán díszlettek év végéig. Mindent és mindenkit lerajzoltam, ez végnélküli és megunhatatlan időtöltés volt.

A tévénélküli világban sokat játszottunk esténként szüleinkkel: ment a kártya, a barkochba, az amőba... Manapság is szeretek kártyázni, magáért a játékért, ha vesztek, az se vészes. Miután már hosszabb ideje élek francia közegben, mint amennyit a magyarban eltöltöttem, sok francia játékot is megismertem. Unokáimmal is imádok játszani, tudják is és fáradhatatlanul kérik tőlem. A meséket is sokszor eljátsszuk. Tudom, hogy ezekből a pillanatokból is lesz poggyászuk az eljövendő évekre...