2011. október 9., vasárnap

Nyuszi ül a fűben...

Furcsa, de amikor az új témát megláttam, először nem a tárgyakhoz kapcsolódó játékainkra asszociáltam . Mert játszani jó, jaj de nagyon jó! Másokkal együtt, a többiekkel, néhány játszótárssal vagy épp sokkal. Barátokkal és családdal, pár szívedhez közel állóval, de akár egy nagy társasággal is. Az együttön van a hangsúly. Bármennyi éves is vagy, nem számít az, ha játszani tudsz még, mert belülről, a lelked legmélyéről kiszabadítod a kis/nagy gyereket. Mert ha játszol, önfeledten tudsz megint nevetni, lelkesülten, kellemes izgalommal szurkolni a sikerért. Néha nem is a magadéért, a játszótárséért még jobb érzés az. A mai napig, öreg fejjel is élvezem, ha a gyerekekkel játszunk (persze kártyázunk főleg, de mindegy is, csak játék legyen.
Amikor kb. 2 éves voltam, Mecskén laktunk, csupán néhány homályos emlékképem van abból az időből, de azt mesélték, mindig sok-sok gyerek volt nálunk, velük mindenfélét lehetett játszani, de én a körjátékok közül a nyuszi ül a fűbent szerettem a legjobban.
Persze ha egyke az ember, egyedül is sokat játszik. Amíg meg nem tanul olvasni. :) Attól kezdve aztán nem kell egyedül babáznia, építőkockáznia, stb. Mert olvas. Mindenhol. Ágyban, paplan alatt, a lakás legkisebb helyiségében is, az asztalnál, a kertben, fenn a diófán, reggel, délben, este. És hiába a tiltás, éjjel is. Ja, ez már nem a játékről szól, ráadásul eddigre már "tinédzser" az ember, kissé elkalandoztam.:)
Tehát a játékok:
Az elsőkre nem is emlékszem, elmesélésekből tudom csak.
Mivel Apám a homo ludens olyan kiemelkedő "példánya" volt, aki sosem állt le a játszással, csak ha dolgozott/ de tán még akkor is használta terápiaként?/, nálam már kb. féléves korom előtt elkezdődött a játszás. A tanulós. Mert ugye a játéknak tanulással kellett együtt járnia/hatnia.
Karonülőként, - kétlem, hogy ez tényleg így volt! - a könyvespolcon állítólag már 4 hónaposan meg tudtam mutatni, melyik az én könyvem. ( A nagy Brehm volt). Valószínű ez még csak a szüleimnek volt játék:)
Az első játékom talán egy, a kezében halat tartó gumibabám lehetett, erre azért emlékszem, mert sokáig őriztük, Erik volt a neve. Később, ahogy már nagyobb lettem, megkaptam Anya régi babáit, a szép porcelánfejűt, de mintha gyorsan el is törtem volna, a másik, a Méri, eleve kicsit repedt halántékú volt. (Mivel annó a "meneküléskor" 44-ben hozta magával Anya, egészen sokáig azt hittem, a bombázáskor sérült meg a Méri feje:) Aztán kaptam saját hajasbabákat is, volt egy fekete, a Koncsa, nagyon jól állt neki a sárga ruhája. Egy szép pislogós szeműt meg kilestem előre, hogy születésnapomra fogom megkapni, elbújtatták az ágyamba. De onnan bizony eltűnt, mert nem tudtam bepakolni aznap este az iskolatáskámat, hiányzott az olvasókönyvem. (Tavasszal került elő viharvert állapotban, a kutyaólból, lehet addigra Lady, a kedvenc kutyusunk is kiolvasta:)
És volt egy aranyos szivacs mazsolám, amit elhagytam Lillafüreden, meg is sirattam nagyon. Jé, Anya néha Mazsinak hívott, el is feledtem mára. (Hát jobb, mint a Farmotoros Sajtkukac, az is voltam sokáig.)
Megint elkalandozok a fő témától, de hát így van ez, ha beleveti magát az ember a gyermekkori emlékeibe :)
A babázás remek alfaja volt a papírbabás-öltöztetős. Volt készen, boltban kapható változat is, de Zsuzsi barátnőm szépen megrajzolta a mindenféle csini babákat, meg persze rengeteg ruhát is terveztünk, színeztünk hozzájuk. Vele egy másik kedvnec rajzos játékunk is volt. Kiültünk a gyógyszertár elé rajzlapokkal, ceruzákkal az ún." papkanyarba", és ahány autó jött, annak felírtuk a rendszámát, színét, típusát, aztán meg lerajzoltuk, kiszíneztük. Egy nyári délután alatt vagy 6-8 kocsi is összejött! - Nem semmi forgalom egy faluban, ugye?:)
A többiek már írták a Jáva építőt, meg persze voltak fa kockáim is (bevallom, ezzel még anyukaként is szívesen építettem a szőnyegen, együtt a gyerekeimmel), sőt, hogy ügyesedjek, még fém építőt is kaptam, hm, nem hinném, hogy nagyon örültem neki...
Annál inkább annak az emeletes babaháznak, amit Apa barkácsolt/varázsolt a szobámba, az ablak melletti fal és a szekrény közé. Volt benne igaziból csengő csengő, meg igaziból felkapcsolható villanykörtécske is. Furnérlemezből meg ki tudja miből készült, de nagyon tipp-topp volt ám. Az apró bútorok egy részét vadgesztenyéből csinálta Apa, még színes fonalból támlát is "szőtt" a székekre. A fürdőszoba készen vett játék volt, csak beépült a házba. (akimoto is említette már, na olyan volt pont.)
Ha felidézem, mit is csinálhattam kicsiként, a kert a meghatározója a napomnak. A fáramászás nekem önmagában is jó szórakozás volt mindig, hát még ha épp érett is valami fent az ágak közt. De reggelente végigbogarásztam a lépcső köveit is, felemeltem minden téglát, százlábúak, bogarak után kutatva, kergettem a szöcskéket a fűben. A rétre kikéredzkedve meg virágot szedtem - azóta se láttam olyan szép vad törökszegfűt, mint ott.
Persze volt hinta is, meg labda. (Saját bicaj csak nagyon sokára- 10 évesen Algériában tanítottak meg a szomszéd fiúk, és vagy 15 lehettem, amikor az első "Campinget" kaptam) Ha akadt játszótárs, akkor meg bújócskáztunk, fogócskáztunk, és mivel fiús utcában laktam, hát indiánoztunk is meg kardoztunk. (A "kard" a nőszirom leveléből készült mindig) Később űrhajósost is beiktatttunk a repertoárba, az egyik hajlott törzsű almafa volt feldrótozva-felműszerezve. Lány létemre nem lehettem ugyan űrhajós kapitány, de ezen nem bánkódtam sose:)
Iskolás korba érve azért szerencsére lettek barátnők is végre, akikkel jó időben kitelepedtünk pokrócokra a fák alá babázni, játszani, társasozni, traccsolni kicsit.
Ki nevet a végén meg a Gazdálkodj okosan, ezek már nagyobb koromban jöttek. Meg a malmozás, amőbázás. (Főleg óra alatt, a suliban...)
Különös, mennyire a kinti játékok élnek bennem élesen. A karikadobálás, célbalövés, sarazás, homokozás, várépítés, rollerezés, hintázás, labdázás, nyáresteken a csillagkép-keresés.
Pedig sok mindent játszottunk bent is. Pl. a rádiót hallgatva, ki kellett találni, milyen nyelven beszélnek. Vagy ha zene szólt, vajon ki lehet a zeneszerző. A barkochbát meg nem lehetett megunni. Utazás közben is, otthon is, barátokkkal is sokat szórakoztunk ezzel. A fogalmat nagyon nem szerettem, mert az nehéz volt gyerekként, de élveztem, hogy bevettek, és a nagyokkal játszhattam.
És persze a kártya. Először az állatpáros (ráadásul angolul is megtanultuk a teknőst, a krokodilt, meg a többit- na erre egyáltalán nem emlékszem, de hiteles tanúk mesélték:), aztán jött a Fekete Péter. És nagyon hamar a römi. Sose a rabló. Mert nagyanyám szerint nem az volt a megfelelő. Szerinte a kanaszta se. A pókert meg említeni se volt szabad. Így ezeket jóval később kezdtem. :)
A családban mindenki bridzselt és tarokkozott, utóbbit mi is űztük, már felnőttként, de sajnos nem olyan magas szinten mint az "ősök".
Se vége, se hossza az emlékeimnek. Az időmnek viszont...
Be kell hát fejeznem ezt a nagyon kedves témát, idemásolva még gyorsan egy a játékhoz fűződő részt egy régi visszaemlékezésből:
A játék mindig tanulással is járt. Meg próbával. A tudásnak próbájával. A játéknak mindig értelme volt és célja. Ha nem ott, akkor, az adott pillanatban, hát egyszer biztosan hasznát vehettem.
Játék volt a színek tanulása a mező virágain, növények, bogarak megismerése, később a csillagképeké. Udvar, rét, égbolt „kéznél” volt mindig, így játékszer sem kellett sok, legfeljebb nagyító darazsak sárga-barna csíkjait figyelni, meg légyszárny-égetésre, mikroszkóp egy kis pocsolyavíznek.Esténként, hosszú-hosszú éveken át a félig igaz, félig kitalált mese lett játék, fordított, oda-vissza mese „Ács doktornéni”és kollégája beszámolója egymásnak a napi gondokról, örömökről, betegekről, betegségekről, rendelésről, éjjeli hívásokról. (A szereposztás magától értetődő: én voltam a kb. 4-5 éves doktornéni, Apa meg a kollégám:)
Került azért könyv is jó néhány, s a fő kedvenc, a trójai falóról, az eszes, rajongva szeretett Odüsszeuszról szóló lett aztán az alapja az első próbának. (persze az út Ithakába jelképpé lett később…) Hogy kinek is adnánk az aranyalmát? A legokosabbnak-e, a hatalmat adónak, vagy annak, aki szerelmet ígér? Ötévesen könnyű, gyors a válasz, az élet azért feltette még párszor ezt a kérdést.

***

(Elolvastam, a félreütéseket kijavítandó- és kicsit elhomályosult a szemem. Szinte minden játék- emlékemhez hozzátartozik Miki, az unokaöcsém, aki annyira, de annyira nagyon tudott kacagni. És olyan hamar elment, épp csak kinőtt a gyerekkorból...)

8 megjegyzés:

klaribodo írta...

De jó játék rhumelnek lenni! Ez derült ki, meg az, hogy iszonyúan hasonlatos családunk volt. Nálunk is a nagy Brehm volt az olvasási szenvedély első tárgya (most itt van a szomszéd szobában hiánytalanul), és mi is menekültünk, de mi Ibafára, már írtam Stalinál, hogyan zajlottak a tarokkpartik, az aranyalma most kinél van, majd megmondja, ha akarja (ez egy könyv is), és alig hihető, hogy anyukám néha leleményes Odüsszeusznak titulált.
Bocsánat, hogy kiömlött.

klaribodo írta...

Még valami: dédanyánk a rablórömit "forgatós röminek" hívta. Akaratlan eufémizmus?

stali írta...

rhumel, a nagy Brehm lapozgatni maga volt a csoda. A fejemre téve - szárnyaim közé dugott lekvárfőző fakanállal - sétáltatni már nem akkora élvezet. Hatástalan is maradt, a tartásom mit sem javult az eltelt 6 évtized alatt.
A mi tartokkpartijaink nem voltak túl hangosak, de a társamék családjában - ahol 6 fiú és az apjuk játszotta - bizony kísérte megjegyzéserdő a játékot. Igaz, a polgármester-avatás nálunk sem úszta meg csúfolkodó "hozom a szalmakalapot" felkiáltás nélkül.
És igazad van, minél tovább olvassuk egymást, önmagunkat, annál több tolul föl, néha fájdalmat is hozva magával.
Sokáig kedvenceim, ma sem vetem meg újra kézbe venni a különféle mitológiai tárgyú könyveket, légyen az bármely népé. Az aranyalma (no, csak a Harsányi féle) nálam van. De az nagyon tetszik, amit írtál. Tényleg változó, mely korban ki fogja megkapni. Paris nem élt elég sokáig.

Névtelen írta...

@akimoto: a leleményes Odüsszeusz volt az én igazi, nagy kedvencem!
(A trójai háborút még Apa olvasta föl nekem -ismerve a szöveget, inkább abból írta/mesélte át egy 4-5 éves gyerek szintjére?)
@stalinak is: a mitológia iránti fogékonyságot talán örökölni is lehet:)- nekem sikerült továbbadni is.
Nevettem egy jót a fakanalas tartásjavításon, ezt megúsztam, mert Anyukám kínlódott így, a fejes vonalzót kapta a hóna alá- még evés közben is... Bár nála összejött, gyönyörű, egyenes tartása-járása volt tényleg.

rhumel

Rozsa T. (alias flora) írta...

A kônyvek, a mesék, a természet közelsége: megannyi közös pont mindnyájunknak. Egy különbséggel talán: az én generációm nem sokkal a háború vége után született...

stali írta...

flora, vannak kortársak!

mick írta...

flora: Az enyém is ekor született.

mick írta...

Az előzőhöz még: „k”.
Van ilyen.