Lakás!!

1974-ben esküdtünk. Anyósomékhoz (férjem nevelőanyja) költöztünk egy kis kertes házba. Kis átalakítással külön bejárattal lett egy pici „lakásunk”. Anyósomék konyhájából lett a szobánk, a vékony falú verandarészből az előszoba-konyha, s volt egy pici fürdő a legszükségesebbel. Télen az egészet egy kis olajkályha fűtötte.
Anyósom második felesége volt az apósomnak. Az első fiatalon meghalt. Nem kedvelte a férjemet, mert a saját vér szerinti gyerekét elvesztette. Mégis szép volt tőle, hogy ott lakhattunk.
A lányom is oda született, nem volt kíváncsi rá. Nehéz életünk volt. Ha szükségem volt segítségre, a szomszédhoz mentem. Természetesen, a lakáskérvényt rögtön beadtuk. Ismeritek az akkori helyzetet, reménytelen ügy volt. Minden követ megmozgattunk, járkáltunk a lakásosztályra is. A férjem azt mondta, sátrat verünk az utcán, s ott fogunk lakni, mert már nem bírtuk idegileg a helyzetet.
Valami csoda folytán megkaptuk az értesítést, hogy kapunk egy tanácsi elosztású szövetkezeti lakást. (Ezt csak az „öregek” értik, igaz?) Két lakás közül választhattunk, még egyik sem volt kész, de megnéztük mindkettőt. Természetesen azt választottuk, amelyik hamarabb kész lett. 1976 nyarán költöztünk. Az összes bútorunk: ágy, kiságy, kis könyvszekrény, egy asztal és 2 műanyagból készült ülőke.
Anyósomra nem neheztelek, megértem, mert neki se volt könnyű élete. Miután apósom meghalt, ő vette meg a szolgálati lakásként funkcionáló kis házat. Itt lakik most a lányom kis családjával, mivel anyósom neki szánta.