Hóha hó, fára mászni volna jó!

A házunk udvarán volt egy nagy eperfa. Szép, nagy szemű lila eprek teremtek rajta. Persze a fa tetején mindig szebbek és nagyobbak voltak, mint a lenti ágakon. A nővérem aki hét évvel idősebb volt, minden nehézség nélkül mászott fára, míg én az első villás elágazást sem értem el. Nekem csak az az eper jutott, amit ő dobált le a fa hegyéről nekem.
Nem tetszett nekem a dolgok ilyetén állása, és mert éppen meszelés volt a kiskonyhában, és mindent kipakolt anyám és nagyanyám az alsó konyhából, hát ki volt rakva a nagy gyékényből fonott kenyeres kosár, és az alatta szolgálatot teljesítő háromlábú suszterszék. A magam hat éves fejével úgy gondoltam, hogy erre a kisszékre gond nélkül fel tudok állni, onnan meg már majdcsak felkapaszkodok az eperfa első elágazásáig, és nahát, onnantól meg meg sem állok majd a fa hegyéig!
Nagy lelkesen vittem is a háromlábú kisszéket, odakészítettem a fa alá, és hopp, már léptem is rá.
Igen ám! de a suszterszék három lábú mivoltából eredően, ha nem a közepére léptél, akkor azonnal borult is fel. A gravitáció törvényének engedelmeskedve én meg szépen gyorsan leestem.
Amikor az akció után még két órával is ott sírdogáltam a kis sámlin, anyám gyanút fogott, hogy nagyobb a baj, mint az első látszott, és megtapogatta a fájlalt testrészemet. Gyakorlott röntgen asszisztensként azonnal érezte, hogy a jobb karomban nem az anatómia atlasz szerint állnak a csontok. Azonnal rohant be velem a rendelőbe, nyitotta a röntgen ajtaját, csinálta a felvételt, és bizony jól gondolta ő, merthogy mindkét csontom eltört a jobb alkaromban. De ez még semmi, mert ahogy eltört, a két csont el is csúszott egymás mellett, és a összecsúszott.
Hát, ma már ezzel azonnal műtétre utalnának, de akkoriban még a a gyakorlott kezű sebész csak megnézte a rtg. felvételt, hümmögött egy sort, előpenderítette a két keresztpánttal támlás széket a váróból, lovagló ülésbe ültetett rá, a kezemet átdugta a háttámla két pántja között, és helyére igazította a két csontvéget.
Magam is emlékszem rá, hogy nagyon ordítottam...

De az ellenőrző felvételen jól látszott, hogy a csontvégek a helyükre kerültek így nem volt akadálya a gipszelésnek.

Nagyon gyorsan gyógyult a kezem, a fájdalom hamar megszűnt, és mire nyaralni mentünk le is telt a két hét és apám vágta le a kezemről a gipszet nyaralás közben. Évekig megvolt a kis gipsz, már nagy voltam, amikor elnézegettük, hogy milyen kicsi is volt annak idején a kezem, hogy belefért abba a gipszbe.

Nyár végén aztán meghalt az apai nagyanyám.
Ekkor szembesültem először azzal, hogy nemcsak mások halnak meg, hanem ez a mi családunkban is bekövetkezik.
Nem nagyon emlékszem a történtekre, csak arra, hogy a haláleset után két három nap telt csak el a temetésig, és addigra az anyám mindhármunknak megvarratta a temetési gyászruhát, ami a maga nemében nagyon szép kis ruha volt. Fekete fényes tafota selyemből készült, nagy masnival a derekamon hátul, Manci néni a varrónőnk remekelt ezzel is. Anyám és a nővérem ruhájára nem emlékszem. Arra sem igazán, hogy felfogtam volna, hogy mit jelent a halál, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy nagyon mardandó megrázó mély nyomot hagyott volna bennem.
Nyilván azért nem, mert anyám elmondta, hogy bizony, aki születik annak meg is kell halnia, a nagymama is milyen régen beteg volt már, és már nem lehetett meggyógyítani, de nem kell aggódni, mert mi majd csak nagyon soká fogunk meghalni, . Én meg fenntartás nélkül hittem neki.
A temetésre a névnapomon került sor. Ezt külön fájlaltam, mert értelemszerűen senki sem velem foglalkozott...

Aztán elkezdődött az iskola. Azt sem tudtam még akkor, hogy az iskolába járásnak egészen 1980-ig nem is lesz vége.

De fára mászni azóta sem tanultam meg, most meg már azt hiszem, nem is fogok.
Pedig Vackor, a piszénpisze már régen megmondta.