Titokkal a szívemben éltem

62 nyárvégén ugyan betöltöttem a hatodik évemet, de nem vettek föl az iskolába, mert még nem értem el a 20 kilót. Óvodába egyáltalán nem járhattam, félt az állam, hogy rossz hatással lennék a többiekre. Hol egyik, hol másik szomszédnál voltam napközben, olykor napokra is, a mi házunkban éltek még  régimódi, nem dolgozó asszonyok. Sok gondjuk nem volt velem. Csak egy szőnyeg kellett, ahova kirakhattam a papírbabáimat, amik a legkedvesebb játékaim voltak, annyira kedvesek, hogy lám, még most is megbújnak egy megfakult, nagy borítékban. Persze, több volt, később még több is lett, de ezek voltak az elsők, azokból az évekből valók.

Volt nekik egy titkos, külön világuk is, amiben éltünk mi együtt, ők meg én. Mindnyájan olyan gyerekek voltak, akik magukra maradtak, édesapjuk börtönben, édesanyjuk kórházban, ők pedig egy közös otthonban laktak, és én neveltem őket, gondoskodtam róluk. Aztán, ha mentek valahova, ahhoz mindig átöltöztettem az egész társaságot, ez volt a játék benne. Különben éppen úgy éltek, ahogyan én.

Édesapám az egyik legnagyobb hazai gyár munkástanácsának választott vezetője volt 56-ban. Négyhónapos voltam, amikor elvitték... Nagyidős lett, nyolc és fél évet kapott a népi demokratikus rend elleni szervezkedésért, izgatásért. Édesanyám a sok nehézségben súlyosan megbetegedett. A nagyszülők közül egy nagymamám élt még, ő nyugdíjasként újra dolgozni állt, hogy eltartson minket. Szükség volt rá, akkor is, ha időről időre jöttek postautalványok, akár 100,- Ft-tal is (nagy összeg volt ez akkor!), amit a gyárban gyűjtöttek össze. A feladó helyén mindig ez állt: Jó Elek.

Aztán beállítottak ismeretlen emberek, akik korábban szabadultak, hírt hoztak, vagy jöttek mások, fölvágni, fölhordani a fát, segíteni, amiben kellett.
Mindent tudtam, amit gyerekésszel erről a helyzetről fölfogni lehetett, sose hallgattak el előlem semmit, együtt nőttem a titokkal. Tudtam, hogy olyan hangosan kell fújni az orromat, hogy Vácra is elhallatsszon, hogy a ritkán küldhető levélben csak kis helyet foglalhat el a rajzom, és ha néha csokit kapok, félreteszem egy majdani csomagba, amit annak az ismeretlen embernek küldünk, akiről azt mondják, hogy az édesapám. Csak egy nem volt világos, de ezt csak a családi elbeszélésekből tudom (és egy-két évvel korábban történhetett a tárgyévnél, de talán a bloganyja megbocsátja :) A könyvespolcon ki volt téve egy vállig mutató fénykép édesapámról. Nagymamám mindig biztatott, amikor már mozgolódni vágyó nagyobbacska lettem: - Majd, ha édesapád hazajön, megtanít téged úszni, biciklizni...
Egyszercsak arra figyeltek föl, hogy keservesen sírni kezdek: - Mi a baj, mi a baj?
- Dehát hogy fog megtanítani, ha nincs is lába!?

Ilyen (is) volt Magyarország 1962-ben.