Kórházasdi

Azt el is felejtettem, hogy volt még valami 1962-ben...
Nyáron kivették a mandulámat.
Nem emlékszem, hogy előtte sokat betegeskedtem volna, vagy hogy fájt volna torkom, vagy lett volna tüsszős mandulagyulladásom. Akkoriban úgy gondolták az orvostudomány akkori képviselői, hogy a garatmandulára nincs szükség, az csak egy olyan csökevényes szerv ahol megtelepszenek a különféle bacilusok, és ott mindenféle gyulladást okozhatnak, ami átterjedhet szívre, vesére, jobb azt onnan minél előbb kivenni. Anyám egészségügyi dolgozó lévén ezeket mindet hitte is, hogy az isteni hatalmú orvosok már csak tudják, hogy mi a jó és helyes. Így aztán megnyertem egy mandula kivételt. No ezt akkor még nem tudtam, de mivel anyám azt mondta, hogy ezt ki kell vetetni még iskola előtt, mert majd az iskolában ha előfordul egy mandulagyulladás, akkor majd behozhatatlan hiányzásaim lesznek.

Szóval július elején szépen kézen fogott és elvitt a gégészetre, ahol megágyaztak nekem, és több más kis és nagyobb gyerek közé le is fektettek. Senkit nem ismertem, de hamar barátkoztunk. Anyámnak azt mondták, hogy ne is jöjjön három napig, mert csak megzavarná a gyerek fejét, jobb ha nem látja az anyukát. Még aznap délután szépen sorbaállítottak bennünket, és bevittek a hátsó szobába. Ott a doktorbácsi megnézte mindenki torkát aztán újra sort kerített néhányunkra, beleültettek egy spéci székbe kipeckelték a szánkat, lekötözték a kezünket, és éles ollóval csitt-csatt kivágták a két mandulánkat.

Nekem senki se szólt, hogy mi lesz, hogy lesz, csak azt vettem észre, hogy megfognak lekötöznek- hát perszehogy tiltakoztam teljes erőmből, rugkapáltam rángattam a kezemet, úgyhogy többen kellett, hogy fogják kezemet-lábamat-fejemet, de aztán csak elkövették velem, amit előre kiterveltek.
Aztán se szólni, se sírni se enni, se inni nem volt szabad.
Anyám azért csak bejött hozzám, de nem beszélhettem, nem panaszkodhattam- de hozott fagylaltot. Sokat. És azt mind én ehettem meg!
Nem is a seb fájt a torkomban, hanem az igazságtalanság, az erőszak. Anyámnak csak annyit mondtak,: Áh nem volt semmi probléma, csak kicsit akaratoskodott a kisasszony.
Aha, hetek múlva is kék-zöld a volt a karom meg a lábam...

A műtét utáni harmadik napon lehetett értünk jönni. Délután. Anyám- mint egészségügyi dolgozó, ezt is elhitte, és csak délután négyre jött értem, de addigra mindenkit hazavittek. Én ezen annyira megrémültem, hogy értem nem jön senki, pedig már mindenkiért jöttek, hogy vígasztalhatatlanul elkezdtem zokogni, egy még ottmaradó nagyobb lány ölelgetett vígasztalgatott terelte a figyelmemet, hogy nézd csak, itt jönnek az új betegek, mesélj nekik, hogy volt milyen volt...
Hát én meséltem!
Így aztán nemcsak én, hanem a személyzet is igen örült, mikor anyám megérkezett és hazavitt.

Két nappal később nagyanyám a padlásról lehozott füstölt disznóhúsos pöszméte levest főzött, nekem meg tejbegrízt. Sikítva követeltem, hogy én húst akarok enni, elég volt már a pempőkből, az a disznóhús éppen elég pépes lesz nekem!

Sem ezen eset előtt, sem ez után nem voltam kórházban, bentfekvős betegként.
De amikor 22 évvel később, a lányom születése előtt az orvos befektetett, hogy néhány vizsgálatot elvégezzenek, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy órákig zokogtam, ideggyógyász barátunknak kellett lejönni hozzám az osztályról, mert magam sem tudtam mi bajom van, de egy biztos, nem akartam ott maradni. (Két nap után el is jöttem, mert közöltem az orvossal, hogy azért, hogy gyűjtsem az egész napos vizeletet és másnap az egész mennyiségből vigyek be nekik egy dl-t , azt otthon is meg tudom csinálni. És otthon nincs leszakadva az ágyam, nem szórakoztatnak rémtörténetekkel bölcsőhalálról, vetélésről, szülés közbeni halálról.)

Aztán anyám mesélte el később, hogy a nagy ellenérzésnek az oka 'tán a mandulakivétel lehetett...

Így lehet életre szóló traumát szerezni gyerekkorban...