Halasztgattam, halasztgattam a 90-es évek felidézését... Megtehetném, hogy kiválogassam az emlékek javát és elhallgassam a rosszabbakat... Nem lenne teljes a kép.
Rosszul kezdődtek a 90-es évek. Hat év után elhagytuk Isztambult és a "hazaköltözés" Franciaországba egyikünket se vonzotta. Sem anyagilag, sem a munka érdekessége szempontjából nem volt kedvező, s nekem különösen fájt a szívem Törökország után...
1992-re már úgy-ahogy belerázódtunk a változásokba, és Gilbert is kezdett kilábalni a majd egy éves depresszióból, amibe ez a perspektíva döntötte (ez volt az említett rosszabb része az emlékeknek). 1992-ben jelent meg első novelláskötete, miután folyóiratokban már publikált. Máig is emlékszem, milyen megilletődve vettük kezünkbe a könyvet a párizsi kiadó irodájában, ahol Gilbert szorgalmasan nekilátott a több mint száz sajtópéldány dekikálásának! A novelláskötetet az én indítványomra szerkesztette annak a regénynek az átírt fejezeteiből, amelyet néhány kiadó visszautasított. Gilbert szemében a regény volt a műfajok királya, mint ahogy a franciák többsége előtt is: a novella afféle kezdőknek való stílusgyakorlatocska, s idővel valami komoly dologgal kell bizonyítani. 2 kiadó is jelentkezett egyszerre az általam elküldött novellákért. A "menedzselés" továbbra is az én feladatom maradt, sokszor azt se tudta, kinek küldtem el az írásait... Az első kiadónak adta meg a beleegyezést, viszont élete végéig neheztelt rám, amiért "felszabdaltam" a regényét...
Ami engem illet, szomszédunk jóvoltából (aki maga is festett) megismerkedtem néhány helyi festővel. Évente egyszer megszálltuk vagy 15-20-an a könyvesboltot egy hétre, ahol a nyilvánosság előtt dolgoztunk a boltban kapható anyagokból. Magunk is vásárolhattunk korlátlanul 50%-os engedménnyel és a végén még egy ebédre is meghívott bennünket a bolt, nem beszélve értékes ajándékokról! Sok érdekes embert fedeztem fel e néhány év alatt. Akkoriban kerültem abba a festőcsoportba is, amellyel máig is kiállítunk évente kétszer.
Fiunk 12 éves volt és egy itteni iskolába került. Sok akkori osztálytársával ma is tartja a kapcsolatot, mi pedig a szülőkkel lettünk a legjobb barátok!
6 megjegyzés:
Flora, nincs az a szépíró, aki elégedett lenne a szerkesztőjével. Pedig te aztán igen gyakorlatiasan kezelted a dolgot. (Depresszió. Nagyon nehéz lehetett. Minden elismerésem a tiéd.)
Így "egyben" olvasva, inkább jó kis évnek tűnik ez a Te 92-esed.
Közben persze Törökország után, a keserű ízét nehéz lehetett "megédesíteni". Varázslatos idők után hazatérni, az sosem könnyű. (Szüleimmel is ez volt Algéria uátn...) Viszont a világlátott, élményhalmozó ember könnyebben kihúzza magát,akár a depresszióból is, nem? Főként, szívbéli, lelkes menedzserrel az oldalán:)
(Jé, még sosem gondoltam,hogy a gyerekeink szinte egyidősek, a lányunk 92-ben 11 volt)
Lehet, hogy szamárság, ami eszembe jutott: Mivel képzőművész vagy, nincs-e kedved egyszer képben is üzenni az összehajló virtuális társaságnak?
@akimoto: Nehéz egy íróval élni, de nagyon érdekes is!
Főleg, ha intenzív részvételt igényel a munkájában! Közben azonban nagyon kesztyűs kézzel kell bánni az írói önérzettel. Ha nem teszel "építő" megjegyzést, nem érdekel a munkája. Ha elmozdítasz egy vesszőt is, kész a pszichodráma! Óriási diplomáciai készséget igényel!
(a depresszió elviselése nemcsak annak nehéz, aki benne van, az igaz...)
@rhumel: volt benne jó is, rossz is... Mint az élet maga... Törökország után máig is honvágyam van.
Gilbert-t végül is az első publikációk segítették kilábalni a depresszióból. Az elismerés hiányzott neki, az írás igazi életcél lett. Sajnos, derékbatört, befejezetlenül. Két nap múlva lesz 5 éve...
@mick: miért ne, kedves Mick? De egyáltalán nem veszem olyan komolyan magamat...
Megjegyzés küldése