Ez csak a kezdet

Mint egy reflektor, úgy világított rá Zé egyik mondata az unokámra, aki 1992-ben velünk szilveszterezett. Olvasom Zét, és egyszerre ott ül Ági ötévesen a Szentendrei úti lakásban a dohányzóasztal mellett, előtte száz rajzlap és zsírkréták, színes filctollak, egy matricás füzet, az Én kicsi pónim, a kezében világoskék műanyag póni, rózsaszín sörénye beleér a meggykompót levébe, a meggy életünkben először saját termés, mert éppen ennek az évnek a tavaszán vettünk telket rajta kis házzal, ami jó tíz évig aztán minden nyarunkat, sőt telünket meghatározza.

Most Ágival szilveszterezünk. Középfülgyulladása van, de már nem lázas. Egy ideig lefoglalja a rajzolgatás, az alkotás hevében hangosan szuszog, duzzadt lehet a mandulája, a papírt elém tolja, hogy nézd meg Mamó, itt a királylány, neki is van pónija. Sárga koronát rajzol a póni fejére, a királylány kicsit kancsal, de azért nagyon szép. Elmerülünk a pónik szeretetében, nem zavar a giccsek giccse, csupa pasztell szín, csupa pozitív érzelem, mi is annyira szeretjük egymást, mint Cseresznyevirág a párjával. Ági nem akar lefeküdni, Papó ölébe ül, hamar elbóbiskol, fejét a nagyapja vállán nyugtatja. Átvisszük a vetett ágyba, az éjféli koccintás közben úgy érzem, az elmúlt évben több hasznomat vette a világ meg a család, mint eddig bármikor.

Nagyon sokat dolgoztam ebben az évben, mellette és következtében ezer új dolgot tanultam. A telken először rendet csináltunk, lebontottuk a disznóólat meg a csirkeketrecet, a budit kimeszeltük és lefestettük az ülőkét meg a fedelét, a gazdasági udvar kerítésléceivel vagy három télen át tüzeltünk a sparhetba, a ház ura fölásta a kertet, otthon papíron terveztem, hogyan osztom be a területet, mit hová vetek, ültetek, közben kitavaszodott, metszeni kellett a szőlőt, mutatták, hány szemre hagyjam, sikerült mindjárt a hamburgi muskotályt öt szemre, a kardinálet három szemre metszeni, a Rottenbiller utcai gazdaboltba jártam vetőmagért, mert másba nem bíztam, vettem kiskerti tanácsadó füzeteket, mikor mi aktuális, amikor kikelt a zöldborsó, eufóriában újságoltam még a körzeti orvosnak is, hogy micsoda gyönyörűséget teremtettem abba koszos, tyúktollas földbe, nem győztem gyomlálni meg tisztogatni.

A ház ura elhatározta, hogy alpesi pihenőtelket farag a faluszéli tanyából. Egy kamionnyi terméskövet hozatott, szinteket épített a hegyoldalon megművelt, kissé formátlan területre, lépcsőt csinált a kövekből - a szomszéd meg is jegyezte, hogy : a fiúk a bányában dolgoznak - mi csak nevettünk, ittunk egy sört és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. A szerszámos kamra helyére fedett kerti teraszt, amolyan filagóriát építettünk, volt vele kőművesmunka is, néhány helybeli munkanélkülinek jól jött a mi építkező lázunk.

Benn a házban kisebb ráfordítással egész jó konyhát alakítottunk ki már az első évben, tehát 92-ben, itt raktam el a befőtteket, főztem a lekvárt (mindenből húsz-harminc kilót szoktam eltenni a mai napig). Egy élmény volt, hogy nem a fülledt városi lakásban taszigáltam lábosból vájdlingba, áh, jobb, ha nem is gondolok rá. Most meleg nyár volt, eléggé száraz, szerencsére ásott kút is volt a telken, vidáman locsoltunk belőle betont, köveket, háztetőt, szóval minden másképpen volt, mint addig.

Vannak fotók, de nem 92-ből, hanem későbbről. Amikor már teljes pompájában állt a mesebeli pihenőhely.