A csodálatos selmecbányai tábor 1967-ben

Gyerekkoromban nem jártunk nyaralni, mert nem volt rá pénzünk, meg a körülmények sem voltak megfelelőek. Csak a rokonokhoz mentünk el időnként Pozsonyba. Olyankor csak az útiköltséget kellett megfizetni, az meg akkoriban nem volt olyan drága, mint mostanában.

1967-ben mentem először úgy igazán nyaralni, ráadásul iskolai táborba. Akkor még általános iskolába jártam, 1967 nyarán végeztem az 5. osztályt, 11 éves voltam. Az iskolánknak volt egy csereüdülési kapcsolata Selmecbányával. Az ottani gyerekek jöttek két hétre a Balatonra, a mi iskolánk tanulói pedig Selmecbányán tölthettek két hetet. Nem tudom, hogy melyik évben indult ez a kapcsolat, de 1967 nem az első év volt, hogy ilyen lehetőség adódott. Tavasszal kihirdették az iskolában, hogy felső tagozatosok jelentkezhetnek a selmeci táborba. Az osztályunkból elég sokan jelentkeztek, valamint egy barátnőm is, aki egy osztállyal fölöttem járt. (A barátnőm nővére már korábban volt a selmecbányai táborban, és sokat mesélt nekünk róla, hogy milyen jó volt.) Nagyon szerettem volna én is elmenni. Izgultam, hogy elengednek-e az anyuék, és hogy ki tudjuk-e fizetni a részvételi díjat, amely 600 Ft volt. Végül összejött minden. Elengedtek. Még ma is hálás vagyok azért, hogy elmehettem, mert egy életre szóló élményben volt részem.

Odafelé egy nagy, csehszlovák gyártmányú CSAD-busszal mentünk. Ugyanez a busz hozta a selmeci gyerekeket a Balatonra, úton visszafelé pedig elvitt minket. Selmecbányán egy egyemeletes épületben, az akkori úttörőházban laktunk. (Ma cserkészotthon és ifjúsági hostel, természetesen felújították azóta.) A földszinten, az egyik nagy szobában voltunk mi, lányok, szemben, a másikban pedig a fiúk. A fiúk nagy szobájából nyílt egy kicsi szoba, ott lakott az iskolánk egyik tanára (férfi), aki velünk volt, mint felügyelő tanár. A fiúk szobája mellett volt a vizesblokk: WC-k, zuhanyok, sok-sok mosdó. Időnként néhány órás vízkorlátozás volt a városban. Mindig megmondták előre nekünk is, hogy mikor nem lesz víz, hogy időben meg tudjunk mosakodni. A tábor vezetője, iskolánk egyik tanárnője az emeleten lakott egy kis szobában. Mi, gyerekek emeletes ágyakon aludtunk. (Én alul. Féltem, hogy leesem föntről.) Volt egy nagy ebédlő, rossz idő esetén ott ettünk, de ha jó idő volt, akkor a nyitott verandán. Hátul volt egy romantikus falépcső, azon lehetett fölmenni az emeleti szobákhoz, valamint ott lehetett kijutni a kertbe. A kert hatalmas volt és csodálatos! Sűrű programunk volt, de volt olyan is hogy egy-egy délelőttöt vagy délutánt otthon töltöttünk, olyankor többnyire a kertben voltunk, ha az időjárás megengedte.

Rengeteget gyalogoltunk. A táborvezető tanárnő nagy hegymászó volt, jól megmozgatott minket minden nap. Selmecbánya környékén sok hegyet lehet megmászni. Föl is mentünk mindegyikre. De ha ki sem mozdultunk a városból, akkor is állandóan hegyet másztunk, hiszen Selmecen nincs vízszintes utca. Ott az ember mindig vagy fölfelé vagy lefelé megy. Az első napokban volt is jócskán izomlázunk, később megszoktuk.

Közvetlenül az Óvár mellett laktunk, de abba a várba akkoriban nem lehetett bemenni, mert akkor kezdték el a restaurálását. Viszont fölmentünk a Leányvárba (az "új várba"), a Kálváriára, valamint a Paradicsom hegyre. (Hú, ez utóbbi nagyon meredek volt, és nagyon csúszott a hosszú fű fölfelé is, lefelé is!) Elmentünk Szentantalba is, megcsodáltuk az ottani kastélyt. (Akkoriban még Antolnak hívták a helységet, most szlovákul: Sv. Anton.) Hogy aznapra is meglegyen a kilométerünk, odafelé gyalog mentünk az országúton, és csak visszafelé jöttünk menetrend szerinti busszal. Megmásztuk a Szitnya (szlovákul: Sitno) nevű hegyet is. Mivel az már távolabb van Selmectől, a hegy lábáig külön busszal mentünk, és csak onnan kellett fölmenni gyalog. Az is épp elég volt! Úton hazafelé, a buszban Rózsi néni, az úttörőház szakácsnője megtanított nekünk egy rövid szlovák dalt, amely a Szitnyáról szólt. Amikor megérkeztünk az úttörőházba, előadtuk a ház igazgatójának és családjának. Nagyjából még ma is tudom. (Rózsi néni szlovák volt, de kicsit tudott magyarul, úgyhogy mindent meg tudtunk vele beszélni, amennyit kellett.) Selmecbánya közelében sok tó van. Mi a legközelebbihez, a Klinger-tóhoz jártunk. Én Óbudán nőttem föl, megszoktam a Római parton lévő strandok (Pünkösdfürdő, Római fürdő) hideg vizét, de az semmi sem volt a Klinger-tó vizéhez képest! Az szinte vágott. De azért bementünk és úsztunk benne. Persze minket, gyerekeket csak a "fadobozba" engedtek be, a tó szabad, nyílt részébe nem. Ez nagyon érdekes volt, mert volt a tóban, beépítve a szélére egy fából készült, elég nagy medence, amelyben nem volt túl mély a víz. Nekem is leért a lábam. A tó maga nagyon mély, ezért a fadobozon kívülre csak a tanárok és néhány idősebb lány mehetett, akik szintén velünk voltak a táborban. Emlékszem, nagyon csúszott a fadoboz alja, nehéz volt lépkedni a faléceken, ill. úszáshoz ellökni magunkat. Mindig kicsúszott a lábunk alólunk.

A kéthetes táborunk csúcspontja volt a három napos kirándulás a Magas Tátrába. Az indulás előtti napon kiosztottak mindenkinek egy gumimatracot és egy hálózsákot, valamint kettesével, hármasával kaptunk egy-egy sátrat. Másnap reggel korán odaállt a már ismert nagy, CSAD-busz az úttörőház elé, bepakoltunk és indulás a Tátrába! Felejthetetlen élmény máig! Első éjszaka egy campingben aludtunk. Este a fiúk fölverték a sátrakat, Rózsi néni megfőzte a gulyáslevest vacsorára. Napközben hideget ettünk, reggel kiosztották a hidegcsomagot mindenkinek. A második éjszaka egy patak közelében vertük föl a sátrakat. Éjjel arra ébredtem, hogy jé, esik az eső. Reggel azután örömmel láttam, hogy mégsem esik, és minden száraz. Aztán rájöttem, hogy a patak hangját véltem esőnek. Pont úgy hallatszott, mintha esne. Hajnalban mindig nagyon hideg volt a Tátrában! Miután kimásztunk a hálózsákból, mindent magunkra vettünk, amit csak lehetett, és rémüldözve néztük, amint a táborvezető tanárnőnk lavórral a kezében elment a patak irányába, hogy megmosakodjon. Brrrr.... Mi odagyűltünk a tűz köré és vártuk a reggeli meleg teát. (Persze előtte kellett rőzsét gyűjteni stb., de az ilyen munkákra főleg a fiúkat fogták be, hiszen elég sokan voltak.) A tanárnő és az egyik idősebb lány hajnali 4-kor ment el sorbaállni, hogy kapjunk jegyet aznapra a lanovkára, hogy fölmehessünk a Kőpataki tóhoz. És még így is csak délután 4 órára kaptak jegyet. De sikerült, és fölmentünk. Az is nagy élmény volt. A Lomnici csúcsra azonban nem mehettünk föl, mert oda már nem ment zárt kabin, csak olyan szék, mint a budai libegő, hát persze, hogy arra nem engedtek minket, gyerekeket felülni. A tanárnő fölment az egyik idősebb lánnyal, addig mi ottmaradtunk a Kőpataki tónál. A tanár úr felügyelt ránk, no meg ott volt Rózsi néni is és a férje. (Ők végig velünk voltak a tátrai kiránduláson.) Azután bizony gyalog kellett lemennünk a buszhoz. Ez csak azért volt rossz, mert elég meredek volt az út lefelé, sietni kellett, nehogy ránk sötétedjen, mert elég késő lett, és sok volt az apró kő az erdei úton, amelyeken megcsúszva nagyot lehetett esni. Végül is szerencsésen leértünk a buszhoz. Voltunk a Csorba-tónál is. Ott, az egyik étteremben uzsonnáztunk. Kaptunk teát is, és sokan akkor láttunk életünkben először filteres teát. Én is. Először csak néztünk nagyokat, hogy mi ez, azután megmutatták, mit kell csinálni vele. (Valószínű, hogy Magyarországon is volt már akkoriban filteres tea, de nálunk otthon nem, úgyhogy legtöbbünknek újdonság volt.) Ott, a Csorba tónál egy souvenir-os bódéban vettem az anyunak egy kis varrókészletet. Később, ha elutazott bárhová, mindig elvitte magával az útra. Még ma is megvan. Nagyon őrzöm. Elvittek minket a demanovai cseppkőbarlangba és a dobsínai jégbarlangba is. Hú, ott nagyon hideg volt! De nagyon érdekes volt. A Tátrából hazafelé úton Rózsi néni ismét tanított nekünk egy kedves szlovák dalt, amely arról szólt, hogy örülünk a hazatérésnek és annak, hogy nem esett az eső. A Selmecre érkezésünkkor természetesen ezt is előadtuk az úttörőház igazgatójának, aki már várt minket. Nagyon kedves ember volt ő is és a felesége is. Volt két aranyos kislányuk, pár évvel fiatalabbak voltak nálam. Egyszer őket is bevettük a fogócska-játékba. Igaz, nem tudtak magyarul, de ahhoz nem sokat kellett beszélni, csak mutogatni, hogy éppen ki a fogó. Annyit meg mi tudtunk szlovákul, hogy az "ő" az "oná".

A két hét során voltak ún. szabad foglalkozások is. Ez azt jelentette, hogy egy-egy délután, néhány órán át azt csináltunk, amit akartunk. Lehetett otthon maradni a kertben vagy a házban (olvasni, ping-pongozni vagy mást játszani), de le lehetett menni a városba is, pl. vásárolni. Ma is csodálom a táborvezetőink bátorságát, hogy egyedül engedtek minket mászkálni a főutcán, amelyen már akkoriban is órási forgalom volt, különösen úgy 2-3 óra körül, amikor a környező településekről bejáró dolgozók mentek haza munka után. Minden elismerésem azoké a buszvezetőké, akik azokat a menetrend szerint járó, nagy CSAD-buszokat vezették azokon a kicsi és meredek utcákon! Néha félelmetes volt látni, ahogy ott álltak, szinte teljesen megdőlve.

Éppen a tábor idején zajlott itthon a táncdalfesztivál. Az akkor nagy esemény volt, és sopánkondtunk is eleget azon, hogy nem tudjuk megnézni az egyik elődöntőt, hiszen mi ott TV-t nem nézhettünk. No, de volt egy kis zsebrádióm, amely eredetileg a bátyámé volt, azután nekem ajándékozta. A kis rádió ott volt velünk, és azon hallgattuk a táncdalfesztivált a lányszobában. Jól emlékszem még arra, ahogy ott kuporogtunk a rádió körül. A Kossuth Rádió este viszonylag jól bejött, de azért oda kellett tenni az emeletes ágy vasvázához, hogy tényleg jól lehessen hallani. Az volt az antennánk. Negyedikként hangzott el Poór Péter előadásában a "Piros tulipán" című dal. Emlékszem, az egyik nagyobb lány mondta is, hogy: "no, nálam ez volt eddig a legjobb szám". Milyen érdekes, hogy az ember ennyi idő távlatából milyen furcsa dolgokra emlékszik! Azóta is, ha meghallom azt a számot, látom magunkat, ahogy ott körülüljük, körülálljuk a kis rádiót a selmecbányai úttörőház lányszobájában.

Vasárnap délután azután meglátogattak a szüleikkel a pozsonyi unokatestvéreim, akik éppen akkor a közelben, az egyik tónál nyaraltak. Amikor jöttek, otthon voltunk, a kertben játszottunk. A táborvezető tanárnő elengedett a rokonokkal a városba néhány órára. Kicsit sétáltunk és ettünk egy fagyit. Utána mind mentünk vissza, aki ahol nyaralt: én az úttörőházba, ők pedig a tóhoz.

A tábor egy hangulatos tábortűzzel zárult, ahol mindenféle vidám jelenetet meg "csasztuskát" adtunk elő. Mindegyikünk kapott egy-egy kitűzős jelvényt, amelyre az volt ráírva szlovákul, hogy: "Ifjú turista". Ez volt a kéthetes hegymászó teljesítményünk elismerése. És azután szomorúan hazajöttünk. (Vonattal.) Itthon eleinte nagyon furcsa volt, hogy vízszintesek az utcák. Az első napokban szinte kerestem, hogy hol van egy kis emelkedő, ahol föl-lemehetek. Azután persze visszaszoktam a normál életbe.

Csodálatos volt az a két hét, sosem fogom elfelejteni! Még ma is melegséget érzek, ha visszagondolok rá. Mivel annyira jól éreztem magam, a következő évben is elmentem, de sajnos az a tábor nem sikerült olyan jól, mint az 1967-es. Ennek több oka is volt: 1. ok: az a férfi tanár, aki az első alkalommal velünk volt, 1968-ban nem tudott jönni. Helyette egy másik tanárnő jött, egy mísz cápa, aki állandóan veszekedett velünk mindenért, elrontotta a hangulatot. (A táborvezető tanárnő viszont ugyanaz volt, mint az előző évben.) 2. ok: A második tátrai napon ömlött az eső, beáztak a sátrak, úgyhogy Kézsmárkon befogadtak minket egy iskola tornatermébe, és második éjszaka ott aludtunk. Lefekvés előtt persze röplabdáztunk, mert ki volt feszítve a háló. A mísz tanárnő folyton mondta, hogy nem fogunk tudni aludni ebben a porban, és egész este söpörte a tornatermet, és mondogatta, hogy ő már egy sarokházat vehetne, ha megfizetnék neki ezt a takarítást. (Erre utalva a tábortűznél elénekelték neki, hogy: "jaj de jó a habos sarokház".) 3. ok: A második selmeci nyaralásomnál nem voltak ott azok az iskolai barátnőim, osztálytársaim, akik az elsőnél ott voltak. Ezért is más volt a hangulata. Így azután nagyon megbántam, hogy másodszor is elmentem. Arra a két hétre nem is emlékszem olyan jól, mint az elsőre.

Később, életem során többször jártam Selmecbányán, de mindig csak rövid ideig tartózkodtam ott, néhány órát, volt, hogy csak átutazóban. A tábor óta soha többé nem szálltam meg a városban. De mindig nosztalgiával mentem végig a főutcán, fölkapaszkodtam az egykori úttörőházhoz, bekukucskáltam (amennyire lehetett) az oldalsó kis utcából a kertbe.

Amikor mi ott táboroztunk, nagyon rossz állapotban volt az a gyönyörű kis város. Nem volt pénz a felújítására. 1993-ban azután kaptak egy nagy támogatást az UNESCO-tól, és megindult a restaurálás. Csodálatossá varázsolták. A mostani állapotról sok képet láttam az interneten, ill. ismerősök is küldtek, akik az utóbbi években jártak ott. Én most már nagyon régen nem voltam Selmecen. Legutoljára valamikor a 80-as években jártam ott. Van egy nagy vágyam: szeretnék egyszer úgy elmenni Selmecbányára, hogy mindent alaposan megnézhessek újra, és hogy be is juthassak az egykori úttörőházba és végigjárhassam a házat, ahol életem egyik legboldogabb két hetét töltöttem. Remélem, egyszer még megvalósulhat ez az álmom!

Csapatunk a dobsínai jégbarlang előtt,
1967. augusztus 18-án.

Az egykori úttörőház mai képe.(Itt laktunk annak idején.)


Útban az úttörőházhoz. (Csak mindig szépen, fölfelé.)


Az egykori úttörőház kertje ma.(Kis részlet a hatalmas kertből.)


Az egykori úttörőház kertje ma.(Akkoriban is ott volt a hinta, ahol ma.)

A Klinger-tó


Selmecbánya, a főutca ma.


Selmecbánya, a főutca ma.


Selmecbánya, a főutca ma.


A Kálvária


Selmecbánya jellegzetessége: a terasz


A Leányvár


Selmecbánya látképe