Ilyen év volt nekem

Szép volt ez az év, hiszen húszévesen az egész élet szépnek tűnhet.

Másodéves voltam - immár két éve Pesten. Hivatalosan is menyasszony, miközben több időt töltöttem anyósjelölttel, mint a fiával, aki épp katona volt. Ezért aztán nagy gyakorisággal vonatoztam, no meg jöttem vissza a laktanyától stoppal, nem is gondolva a lehetséges veszélyekre. Viszont hajdani közösségi lényemet tökéletesen föladtam. Így aztán majdnem mindenből kimaradtam, amitől az egyetemista élete feledhetetlenné válik. Még és már akkor sem mentem a többiekkel, amikor végre harmadévben koleszba kerültem. Mégis, úgy emlékszem vissza erre az évre, hogy nincs bennem hiányérzet, a világot szép, kerek egésznek látom. Leendő családom igényt tart rám, a nyári szünetre a vőlegényem unokahúgát viszem magammal Szegedre, nem maradok feladat nélkül.

Ennyi év távolából az eljegyzéshez kapcsolódó gyűrűkről el kell mesélnem, hogy mennyire mégse a megfelelőeket hordhattuk. A vőlegényem kezére épp jó volt nagyanyám gyűrűje - ezt políroztatta és vésette be anyám. Az én gyűrűimet szintén ő csináltatta, dédnagymamánk brossából véve a kísérőm kövét, s a melltű aranya lett alapja a jeggyűrűmnek is. A kísérőt ma is hordom, de a jeggyűrűket elvitték, amikor feltörték a lakásunkat - a már nem aktuális két gyűrű egymás mellett pihent. Aki ismer, tudja, az eltulajdonítónak szóló üzenetem alighanem célba ért valahol: ha vitte, hát vigye a hozzá fűződő sorsokat is. Mert nagyanyámnak a házassága sem volt egy folyamatos örömünnep. Az enyém meg válással szakadt meg, hosszas vívódás után.
De a megidézett évben ez még nagyon messzi van, és ha valaki jósolgatni merészeli, bizony nem hiszek neki.
Mert 1967-ben bizony pont olyan boldog voltam, amennyire egy ifjú nőnek boldognak illik lennie.