2o. századi emlékek emléke

ez az első (polgári) év amelyet teljes egészében tanárként éltem meg. (Aztán még 30 ilyet.)(és ezalatt tanévekben mértem az éveket) 66-ban diplomáztam, és persze már szeptembertől elkezdtem a tanári pályát, ott, abban a a gimnáziumban, ahol 61-ben érettségiztem, tehát nemrég még diák voltam, most meg a régi tanáraim kollégája. Nem volt könnyű... a dolognak ez a része. Nehezen szoktam meg, és nem is mindig könnyítették meg a helyzetem. Viszont - bár már rögtön osztályfőnökként - a gyerekek nagyon helyesen viseltettek irányomban...) sőt a szüleik is.

Némi kompromisszumnak éreztem a középiskolai tanítást, a vidéki életet is, de azért nem éreztem magam rosszul emiatt. Én választottam , mert adott helyzetben ezt tűnt biztonságosnak és optimálisnak, sőt -körülményeink miatt- humánusnak is. Igaz, hogy csak oroszt tanithattam, úgy kaptam meg az állást. (még a tanév előtt ez a párbeszéd hangzott el köztem és oroszirodalomtanárom közt a Dugonics téren: Ő:Hova került? Én: Haza. Ő:De hova?Én: Makóra Ő:Azt tudom, hogy ott lakik. Én:Ja, a gimibe.-Ő:S mit fog tanítani?Én: Valószínűleg oroszt. Csak oroszt. Ő:Marhaság!magának irodalmat kéne tanítani!-Én:?(vállfelhúzás, fintor) Ő:Ilyen irodalmi érzékkel! (Persze, nem értettem, hogy erre az elismerésre miért kellett 4 évet várom.) (később persze tanithattam már irodalmat is)

Szóval tanitottam. Volt egy új kolleganő, pár évvel idősebb nálam, közel lakott hozzánk, ő albérletben, sokat beszélgettünk, finoman próbálgatott terelgetni , a névnapomra pl. ezt a szöveget irta le nekem gyönygybetűivel:

előző évben még Angliában volt, angolt tanított, egyszer egy angol verset adott oda "receptnek", (advice-nak):"Spread a little happiness")nem is tudom ki irta, de ilyenek voltak benne, amit alá is húztam: Keep out the gloom, send unhappiness away. Let in the sun... ) - Lehet, hogy nem látszhattam túl boldognak(?) Viszont ezek a tanácsok nem bizonyultak nekem megfelelőknek. Én bizony mindig a dolgok lényegét kerestem (ebben nem ismerve kompromisszumot)("nincs alku, én hadd legyek boldog" - csak igy... , s ezzel inkább vállalva az u.n. boldogtalanságot is.

Sokat jártam még vissza Szegedre, (a fodrászomhoz is), meg könyvtárba, szinházba (én lettem a mozi-szinház felelős is az iskolában, egyből), s ott voltak a barátaim , az egyetemen is bent maradt egy-két barátnőm... egyszer épp akkor voltam Szegeden, egyébként szakmai továbbképzés miatt, amikor megtudtam, hogy az Egyetemen előadóest lesz... Mensáros László XX. százada. Az Auditorium Maximumban. Mikor még legutóbb voltam ott, a diplomám vehettem át.)Protekcióval tudtam jegyet szerezni. A terem zsúfolásig megtelt, , álltak is, meg az ablakpárkányon, lépcsőkön is ült a közönség. (főleg egyetemisták. )(befelé az akkor még egyetemista , egyetemi szinpados Dunai Tamás terelt - örültem, hogy annak nézve engem, is letegezett:) A "szinpad" egy kis emelvény volt, fekete háttér, előtte egy fekete pulpitus. És megjelent egy ember... és csodát csinált, minden szemfényvesztés nélkül. Emberi csodát. Megidézte -versek, prózák különleges összeállitásával ezt a fucsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat egyaránt tartalmazó XX.századot. S meggyőzött. Amig ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép dolog élni, Emberként élni. Felrázott.

Igazi , katartikus élmény volt. Azt sugallta. (és nekem pont jókor) annak biztos tudatát, hogy milyen nagyszerű dolog embernek lenni, annak ellenére, hogy "a 20. század " meglehetősen aggasztó. Ezt épp hogy nem leplezte az előadóest. A 2. részben, a 7.ecloga végén leborultam a padra (mintha apám sorsát, tragédiáját akkor éltem volna át a legteljesebben - ott "láttam" a "fogolytáborban" "a hegyek közt"...) És mégis az egész est egy határozott igen volt. A tagadás tagadása. És csoda is Emberi csoda:

Valaki állt egy kis emelvénynél (ahol számtalanszor hallottam tanáraimat irodalomról beszélni : Szaudert, Pósát, Horváth István Károlyt.... persze ez ott, akkor nem jutott eszembe egyszer se), s mi a tömött sorokban hallgatjuk, egyként. Ugyanazt érezve, amit a végén Fellini 8 és féljéből, Guidoként elmondott (dadogott):"
"mindenki együtt... én... ti... Úristen, hogy magyarázzam meg? (...)
..minden jól van... minden jó... Köszönöm mindnyájatoknak..."

ezt az összetartozást éreztem végig, ezt az emberi összetartozást, hogy mégis nagyszerű - ha nehéz is - embernek lenni. És hogy embernek kell lenni.

lehet, hogy ez itt és most patetikusnak hangzik, de igy éreztem, és erre még visszagondolni, most is, erőt adó... pedig a 21. században vagyunk már, és úgy tűnik optimizmusra most se lenne semmi okunk... dehát mégis... ebből az emberi alapállásból lehetne okot erőt meriteni... a XXI. századnak is...

....

még valami, fontos, 1967-ből:

nyáron Portorozsban (az Adrai tenger parján) együtt nyaraltam -Bécsben élő -táncos nagybátyámékkal, akik ott léptek föl, és karácsonykor "melengetőnek" -épp mikor Budapesten újra találkoztunk- a Tükörben megjelent egy hosszú, szép, emlékező írás Rónai Mihály András tollából, Gondáról, a táncosról, (és kis részben rólam, az unokahugról, ( mint a "kis tanárnőről"),de főleg a Japán kávéházról, ahonnan ismerték egymást -megirta Nyári emlékként, melegedni, azt a portorozi, tengerparti különös találkozásukat, amikor megszólította nagybátyámat: "Gonda művészúr?" és amikor ő bemutatkozott, nagybátyám úgy válaszolt vissza neki, az arcát jobban ismeri, mint a nevét a "szerkesztő úr"-nak: "A Japánból ismerem" - s ezt úgy mondta (...), mint római augur, aki mindenféle laikus népség, profán világiak közt váratlanul másik augurral találkozott, az augurok titkos, láthatatlan jelét ismerte rajta fel." ..."A bal kettesben ott ült a költő, József Attila -szólal meg Gonda ünnepélyesen - Emlékszik, mindjárt a bejáratnál. Ahogy beléptem, már mondta is: "Itt jön a táncos." És megidézték, benépesítették ott az Adriai tenger partján a régi Japán Kávéházat..., máris ott ül, József Attila, tényleg a bal kettesben sakkozik, Hunyadi Sándor beljebb, a Liszt Ferenc téri rész egyik pamlagán kártyázik, Maklári szinész billiárdozik. Ott ültek már ők is.- És ettől kezdve a nagybátyám a barátja lett, tiszta szivből. Csak mert a Japánból -talán csak látásból - ismerte. "...Igy találtunk meg mi (...) Gondával ott nyáron egy külön meghitt kis hazát. Közös idő-hazát és tér-hazát..." És viszonzásul lerajzolta - ott van a folyóiratban nagybátyám fényképe mellett- "közös hazájuk", a Japán kávéház rajza, a törzsvendégek neveivel... Csak találomra kibetűzök pár ismert nevet: Gelléri Andor Endre, Zelk Zoltán, Csók Istán, Fényes Adolf, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Rejtő Jenő, Nagy Lajos; Kellér Dezső, Keleti László, Ráday Imre, Somló István... (aki apám barátja volt, egy házban laktak)és bár a nagybátyám fix helyét nem tudta bejelölni, mert mint írta, ő többfelé ült, nyugtalan volt, ficánkolt- de valószinűsítem, hogy a színészek közt volt leginkább (maga is szinházi ember) -hiszen ők jóismerősei, barátai voltak, tudom..., emlékszem, most hirtelen sokmindenre... (emlékiratot kéne írnom már, nem blogbejegyzéseket!..) - hiszen '67 után már még több idő telt el, mint a cikkben emlegetett japánkávéházi régi találkozástól számítva '67-ig... és már minden csak emlék... De már a '67-es portorozi nyár is az, ott voltam a hátterében én is, (nem csak a tenger), meg is vagyok emlitve mellesleg a cikkben is, mint "Gonda bátyjának árvája, a kedves kis tanárnő, akit Makóról hivtak ide -a Bécsben élő hires táncospár-, hogy megnyaraltassák kicsit."... "Emlék. Nyári emlék. Krónikások, emlékek tudós ápolói valamikor még hasznát is vehetik. Nekem csak: az ifjúság a fényes levegőben, amint fölöttem elhúzott..." Emlék. Nyári emlék. Nekem is! Már több is annál..., de nekem is az elmúlt ifjúságom, mint nekik az a régi japánkávéházi... és az ő ifjúságukra meg már most, itt az én ifjúkori emlékem emlékezik... Meg az a sárguló folyóiratlap , amiből most kimásolgattam részleteket, a 27.oldalról....