Egy középkorú bölcs a huszadik századból

A bölcs nem én voltam. Egy kollégám ezt a bölcsességet írta az íróasztalom fölé ragasztott hosszú slejfnire: „Nincs jobb, csak más…„ Mert mindenki azt hitte, hogy szerelmi bánat miatt válok meg szeretett munkahelyemtől. Holott ezt az érzést nem engedtem meg magamnak az életben, csak egyszer, jóval előbb a szóban forgó időnél.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, döntéseket még előbb és még később is hoztam, most sorra veszem, mi lett volna, ha nem adja be helyettem a barátnőm - anyukám kérésére - a felvételi papírt a szegedi bölcsészkarra. Merthogy Pestre szerettem volna könyvtár-művészettörténet szakra jelentkezni. De nem engedtek el otthonról. Bosszúból Szegeden alig tanultam, nem is tudom, hogyan végeztem viszonylag jó eredménnyel. Lehet, a pesti egyetemi szakokon se hoztam volna jobb formát.

Következett öt év a külterületi iskolában. Átlagos feladatot átlagos felkészültséggel unalmas volt csinálni, viszont ha kimehettem volna tanyai osztatlan iskolába tanítani, azt érdekes próbának találtam volna. Vibrálós, gyorsan váltós, nem a legalaposabb – bocsánat, ez az én műfajom azóta is. Persze, nem engedtek a tanácsnál a tanulmányi osztályról. Pedig, ha kimehetek tanyára, valami helybeli agronómus vagy más falusi értelmiség felkarolt volna, most küzdhetnék a belvízzel meg a malacokkal, amiket folyton ellopnak a tudjátok, kik.

De: Pestre költöztünk, nem az én akaratomon múlt. Itt egy rémesen procc iskola elkényeztetett tanulóitól menekültem a könyvkiadásba, és jól tettem, végleges pályára találtam. Mi lett volna, ha proccék iskolájában kell maradnom? Felkötöm magam, vagy beveszek száz doboz altatót.

A könyvszakmában töltött időről sokat írtam már, szakmán belül váltottam néhányszor, és mindig jókor, mindig bejött. Ez volt a „holdpalotám”. Voltak közben drámai fordulatok, felismerések és dühödt háborúk, mégis, minden katyvaszból kimentett a jobb ízlés. Ezúton köszönöm a felmenőimnek, hogy megtanítottak szordínóval viselkedni, ami az ellenfeleket általában zavarba hozta, én meg azalatt kimásztam a kátyúból. Többször. Úgy-ahogy. Furcsa mód, a veszteségek inkább megerősítettek.

Egyszer vehettem volna magamnak egy kis lakást. Hosszan mérlegeltem, és maradtam. Mi lett volna, ha kilépek a bűvös körből? Ezen kár töprengeni, az ügy le van zárva.

Kiköltöztünk falura lakni: ezt én találtam ki. Ha benn maradunk a Szentendrei úton, annak biztos rossz vége lesz. Összezárva pici lakásban eltérő igényekkel és időbeosztással, zajos házban, dübörgő autóút mellett, grrr. Most annyira jó, amennyire lehet. Visszanézve: racionális döntések sorozata van mögöttem, hogy ne kelljen érzelmi döntéseket hozni, mivelhogy azokból semmi jó nem sült volna ki.