Átképzés

1999-ben kaptam meg másoddiplomámat. Nem voltam már mai csirke, mit szépítsek, 51 voltam.
A rendszerváltás után az orosz szakom nem ért semmit, s az igazgatónő összehívta a magyar és nyelvszakosokat, s megígértette a társasággal, hogy új nyelvet tanulunk. Nekem magyar volt a másik szakom, de volt egy rakás egyszakos (főleg magyar) a suliban, s ez megoldást jelentett volna. Angol vagy német volt a legjobb választás. Én az angol kiejtéstől nagyon féltem, ezért a németet választottam. Mondanom se kell, hogy rajtam kívül senki se kezdett új nyelvet tanulni, pedig én voltam a legidősebb. Annyi „kötődésem” volt a nyelvhez, hogy korábban leveleztem egy német sráccal az NDK-ból oroszul. Teljesen a nulláról indultam. Ekkor indultak az átképző csoportok. Két évig heti 12 órát tanultunk, a s én még legalább ennyit otthon hajnalonként. „Szerencsére” a férjem rokkantnyugdíjas lett súlyos érszűkülettel, s lassanként átvette otthon a „hatalmat”. Főzött, vásárolt, elviselte, hogy tanulok. Ekkor jött a középfokú nyelvvizsga a Rigóban. Az egész csoportból hármunknak sikerült csak. Ekkor kaptunk még egy év képzést: egy kis történelem, országismeret, irodalom, módszertan stb. Nagyon jó tanáraim és csoporttársaim voltak. Akkor azt mondták, lehet középfokúval tanítani. Én is kaptam két kezdő negyedikes osztályt. Egy év kihagyás után mégis jelentkeztem a Pázmányra, ott indítottak csoportot az átképzősöknek. Jó kis „húzós” csoport voltunk, elég lett volna egy kis kettes is, de senki nem engedte meg magának ezt a „luxust”. Mindenki nagyon igyekezett. Szerettem, hogy tanulhatok, s élveztem, hogy mennyivel másabb mondjuk egy eredeti verset vagy regényt olvasni, mint fordításban.
Nagyon sokszor hallottam lekicsinylő véleményeket az átképzésről. „Gyorstalpalónak” nevezték. Nekem ez 6 évig tartott. Azt nem mondom, hogy szinkrontolmácsnak elmehettem volna, hiába folytak az órák németül, hiányzott a spontán beszéd. Még a „Goethe” kávézójába is jártam beszélgetni (fizettem érte). Úgy érzem, nem vallottam szégyent, ezt igazolják a visszajelzések volt tanítványaimtól s a kerületi kollégáktól.
Az, hogy aztán miért nem volt mégse elég az én három szakom a más egy szakjával szemben az iskolában, az egy másik történet.

Sajnos, mióta nyugdíjba mentem, nagyon megkopott a nyelvtudásom.