Abban az évben már Budatétényben laktunk, túl az Óperencián... vagyis a régi 70-es út túloldalán lévő telepen, annak is a legeslegtúlsó szélén, de olyannyira legesleg, hogy míg mi a huszonkettedik kerülethez tartoztunk, a szemközti házak, az utca páratlan oldala már a tizenegyedikhez, ugyanis ott, épp azon az utcán húzódik a kerülethatár. Túl a házakon már a Kamaraerdő kezdődik, ezért aztán olyan gazdag madárvilágot lehetett megfigyelni a kertben és a környéken, amilyenhez hasonlót addig csak Sopronban, a Lővérek alján élvezett nyaralásaink során láttunk.
Kert pedig volt, sajnos nagyon is. A ház egy nagy gyümölcsös telek közepére épült, főleg őszibarackfából volt rengeteg, de volt cseresznye-, meggy-, szilva- és mandulafa, na meg, hogy örömöm teljes legyen, néhány kordonnyi szőlőtő is. Nem is szeretek visszagondolni rá, mennyi gondom volt mindezek miatt (írhatnám, hogy ezekkel, de nem lenne igaz, mert a metszést, kezelést, leszedést is csak segítséggel tudtam végezni). És akkor azt a rengeteg fűnyírást még nem is említettem, szóval, nem volt valami nyugalmas időszak, ahogy kitavaszodott, attól kezdve folyamatosan meg kellett oldanom valamit, ráadásul semmi nem volt ingyen. Mellesleg bejártam dolgozni a belvárosba, mert nekem világéletemben kijutott ez a hosszas és kimerítő munkába-bumlizás.
Azon a nyáron ismerkedtem meg az internettel, a munkahelyemen akkor cserélték a régi gépeket végre winchesterrel ellátottakra, mondhatom, óriási élmény volt végre kilátni a világhálóra. Mindjárt az első napokban felfedeztem, hogy be lehet lépni a világ nagy könyvtárainak katalógusaiba, a legelső pedig, ahová bejutottam, a washingtoni kongresszusi könyvtár volt. Ma, amikor azt csinálsz a neten, amit akarsz és lassan a leghihetetlenebb dolgok is elérhetők, elég nevetséges, hogy ez akkor milyen megrendítő érzés volt - különösen, ha belegondolok, hogy mindez nem is olyan rég, csak 12 évvel ezelőtt történt - de ma is pontosan átélhetően emlékszem arra a feldobott hangulatra, amiben a nagy felfedezés után egész nap röpködtem.
És ha már hangulatot említek, nehogy elfeledkezzem az augusztusi napfogyatkozásról, mint 1999 nagy eseményéről. A tévé egyenes körkapcsolásos közvetítést adott a legfrekventáltabb magyarországi városokból, aztán amikor közeledett az igazi esemény, azt már a teraszról figyeltem. De számomra nem is maga az elsötétült napkorong volt a legérdekesebb, azt alig néztem, annyira megdöbbentettek a körülöttem tapasztalt színek és hangok. Pontosabban, a csend, ami beállt, amikor a fogyatkozás elérte csúcspontját, az a sok madár mintegy vezényszóra elhallgatott, a falevelek nem mozdultak a hirtelen beállt szélcsendben és eközben valami soha nem látott sárgás-szürkés fény ömlött el az egész tájon. Nem lehet elfelejteni, ami jó is, mert több ilyet nem látok - hacsak nem költözöm valami egészen más világtájra, de ez nem valószínű, úgyhogy nincs más hátra, azt az 1999-ben átélt teljes napfogyatkozást kell jó alaposan megjegyeznem.
Kert pedig volt, sajnos nagyon is. A ház egy nagy gyümölcsös telek közepére épült, főleg őszibarackfából volt rengeteg, de volt cseresznye-, meggy-, szilva- és mandulafa, na meg, hogy örömöm teljes legyen, néhány kordonnyi szőlőtő is. Nem is szeretek visszagondolni rá, mennyi gondom volt mindezek miatt (írhatnám, hogy ezekkel, de nem lenne igaz, mert a metszést, kezelést, leszedést is csak segítséggel tudtam végezni). És akkor azt a rengeteg fűnyírást még nem is említettem, szóval, nem volt valami nyugalmas időszak, ahogy kitavaszodott, attól kezdve folyamatosan meg kellett oldanom valamit, ráadásul semmi nem volt ingyen. Mellesleg bejártam dolgozni a belvárosba, mert nekem világéletemben kijutott ez a hosszas és kimerítő munkába-bumlizás.
Azon a nyáron ismerkedtem meg az internettel, a munkahelyemen akkor cserélték a régi gépeket végre winchesterrel ellátottakra, mondhatom, óriási élmény volt végre kilátni a világhálóra. Mindjárt az első napokban felfedeztem, hogy be lehet lépni a világ nagy könyvtárainak katalógusaiba, a legelső pedig, ahová bejutottam, a washingtoni kongresszusi könyvtár volt. Ma, amikor azt csinálsz a neten, amit akarsz és lassan a leghihetetlenebb dolgok is elérhetők, elég nevetséges, hogy ez akkor milyen megrendítő érzés volt - különösen, ha belegondolok, hogy mindez nem is olyan rég, csak 12 évvel ezelőtt történt - de ma is pontosan átélhetően emlékszem arra a feldobott hangulatra, amiben a nagy felfedezés után egész nap röpködtem.
És ha már hangulatot említek, nehogy elfeledkezzem az augusztusi napfogyatkozásról, mint 1999 nagy eseményéről. A tévé egyenes körkapcsolásos közvetítést adott a legfrekventáltabb magyarországi városokból, aztán amikor közeledett az igazi esemény, azt már a teraszról figyeltem. De számomra nem is maga az elsötétült napkorong volt a legérdekesebb, azt alig néztem, annyira megdöbbentettek a körülöttem tapasztalt színek és hangok. Pontosabban, a csend, ami beállt, amikor a fogyatkozás elérte csúcspontját, az a sok madár mintegy vezényszóra elhallgatott, a falevelek nem mozdultak a hirtelen beállt szélcsendben és eközben valami soha nem látott sárgás-szürkés fény ömlött el az egész tájon. Nem lehet elfelejteni, ami jó is, mert több ilyet nem látok - hacsak nem költözöm valami egészen más világtájra, de ez nem valószínű, úgyhogy nincs más hátra, azt az 1999-ben átélt teljes napfogyatkozást kell jó alaposan megjegyeznem.
9 megjegyzés:
A Kamaraerdő nagy tisztására szívesen jártunk kivált, amikor az egész nagy család akart valami alkalmas helyen összetalálkozni.
Ám megszakadt ez a lelkesség bennem egy alkalommal, amikor szúnyoginvázióval szembesültünk. Szégyen a futás, de hasznos. Biz mi futottunk az autóig.
A nettel kapcsolatban két tábor alakult jó magyar szokás szerint. (technikának örülők, illetve az azt fitymálók). Azóta pedig a net átalakította a világunkat.
A napfogyatkozást éppígy éltem meg. Olyan csend lett, mint a taxis sztrájk alkalmával. És szürkeség is. (A világ erői megrendültek egy rövid időre.)
A vicces az volt, hogy én minden pillanatát át akartam élni, az utcán, a tévé előtt, kormos üveggel (diszkett közepe volt az kettőbe hajtva, és működött), idős kollégám meg elaludt rajta.
A szenvedelmes kertész modellje nem lehettél volna, annyi szent.
A sárgás-szürkét talán a környező dombok magassága miatti fényviszonyok hozták létre. Mi az ország legmélyebb pontjához közel(Tiszasziget) csak mélyszürkét észleltünk.
Meg maga a hely is elég magas ott, a tévéhez pl. nem kellett semmilyen antenna, az utca bizonyos pontjairól látszott, hogy majdnem egy vonalban vagyunk a Szabadság-hegyi tévétoronnyal, az ha jól emlékszem, olyan 200 méter körüli magasság.
Akkor hát '99-ben is viszonylag közel laktunk egymáshoz, Kelenvölgy ott van a szomszédban :)
A winchester előtt mi volt a gépben? Nekünk is kb. azóta van gépünk, telefonos betárcsázós volt, 4 gigás. Főleg a lányom használta még akkor.
Zsuzsa, az a hülye modem, akár a szenes vasaló... :)
Milyen gyorsan túltesszük magunkat a forradalmi újdonságokon! Minden rettenetesen felgyorsult, a mi érzékelésünk is!
Zsuzsi, valahogy úgy volt, hogy a gépek hozzá voltak kapcsolva a munkahelyi szerverhez, csak dolgozni lehetett rajtuk, hozzáférni a belső adatbázishoz, ilyesmi, de saját merevlemezük nem volt és a netre sem kapcsolódtak. Olyan gép, amelyiken internetezni lehetett, akkoriban talán egy volt, az olvasók részére.
Nahát, a világ tényleg kicsi. Mi Rózsavölgyben éltünk már, ám a napfogyatkozás a munkaidőmbe esett bele. A Belvárosnak is eléggé zsúfolt közepén, de lementünk az épület elé a spéci szemüvegekkel, hogy a felhős égen ne lássuk igazán, majd a főnök irodájában TV-n kövessük újra.
Az évünk szerencsésen egyenletesen eseménytelen volt, mindössze a tetőt cseréltük le - a párom az ötvenedik születésnapját pl. palázással ünnepelte.
Megjegyzés küldése