Úgy éreztem, lépni kell

Fogalmam se volt róla, mit is akarok, csak szűknek találtam a helyet. Mármint a munkahelyet. Ha vezető beosztást vagy nagyobb hatáskört ajánlanak, akkor sem maradtam volna. ’73-ban két nagy kiadóhivatal fogta össze a lapok többségét: a Lapkiadó Vállalat, meg az Ifjúsági Lapkiadó. Én az utóbbinál dolgoztam, mindig könyvszerkesztőségben, lapnál soha. Az óriási vállalat személyzetisénél tájékozódtam, és a képzettségemhez legközelebb álló Pedagógiai Szemlénél landoltam.

A szerzők között nagy tekintélyű emberekkel találkoztam. Lénárd Ferenc, Báthory Zoltán, Kontra Ferenc, Nagy Katalin jut eszembe hirtelen. Katalinnal később is szivélyes kapcsolatban maradtunk, a következő év januárjában másik kiadó folyosóján futottunk össze.

De most még 1973 tavasza szomorít. A lapnál önálló szerkesztői munka helyett kulimelót kaptam. Szerkesztő igazán nem is volt, szerkesztőbizottság állította össze a tematikát, a felkéréseket – és pesti szóval – a kóvedet ők intézték. A kéziratok begyűjtéséről nekem kellett gondoskodni, de önállóan levelet nem írhattam, a fogalmazványt a megbízott szerkesztő hagyta jóvá, én meg odaadhattam a gépírónőnek, aki vagy kegyeskedett leírni, vagy nem. A szövegekbe nem volt szabad belenyúlni, a hivatkozásokat viszont ellenőrizni, formai szempontból egységesíteni kellett, az annotációkat lehetett stílszerkeszteni, utána megkereshettem a fordítókat. A fecniket időre beszedtem tőlük, hogy mire eljön a nyomdai leadás időpontja, az egész anyag együtt álljon. A hivatali munka bioritmusához könnyen alkalmazkodtam, de nehéz volt kibírni az intézeti hierarchiát. Felvehettem volna a beosztásomhoz készült vaskalapot, csakhogy ezt a viseletet mindig utáltam. (Az sem tetszett ezen a helyen, hogy minél szerényebb képességgel áldott meg valakit a Teremtő, annál nagyobb felfújt hólyag lett belőle a tudomány szénakazlának tetején.)

Ráadásul szombaton is be kellett menni dolgozni. Szerencsére, csak délig. Egyedül nem lett volna kedvem otthon maradni, a férjem külföldön volt, előtte hosszabb ideig felkészítő értekezleteken vett részt, a kislányunk vidéken nyaralt a nagyszülőknél. Egy boldog hétvégére mégis emlékszem. Anyuék Kisirtáspusztára jöttek föl a Börzsönybe abba a kulcsos házba, amit Atyuskám a megyei természetjárókkal együtt társadalmi munkában tett rendbe. Otthon kiérdemesült mosdóállvány, szenes vaskályha, konyhaedények, régi ágynemű, meg persze ők maguk jelentették, hogy várnak, szeretnek és hozzájuk tartozom. Csatangoltunk a zölddel szegett ösvényeken, éppen akkor rajzott valami világoskék apró lepkefaj, minden virágon szendergett belőlük legalább egy a szikrázó napsütésben.

A lap az Egyetemi Nyomdában készült. A korrektúraolvasás kedves és jól ismert foglalatosságom maradt. Többnyire otthon a kutatónapjaimon végeztem, mert a fentebb említett gépírónőnek be nem állt a szája, nem tudtam tőle a szövegre figyelni. A kutatási témám a kortárs gyermekirodalom lett volna, időm sajnos nem jutott rá. Fél évig hadakoztam a helyzettel, aztán feladtam. Az ideggyógyászaton betegállományba vettek. Így végződött 1973.