Úgy tűnik, szinte mindenkinek a régi karácsonyok a legszebbek... Talán azért, mert akkor még minden a felfedezés, a várakozás örömével volt tele. Semmi fásultság, semmi "déjà vu"... Pedig akkoriban a menü is, meg az ajándékok is messze jártak egyesek mai fényűzésbeli versengéséhez.
Pár felvillanó kép gyerekkoromból : öcsémmel az egyetlen (kemencével) fűthető szobában aludtunk nagyszüleimmel, míg a "fiatalok" a jégvirágos ablakú fűtetlenben teleltek ki. Egy éjjel arra riadtam fel, hogy ég a villany és apa-anya csendben, titokban díszítik a karácsonyfát... Gyorsan lehúnytam újra aszemem, hogy meg ne tudják, hogy akaratlanul is kilestem a titkukat...
Nagy igalommal vártuk a Jézuskát. Még iskolába se jártam, fejemben nagyon bizonytalan kép volt róla. Azért nem lepődtem meg, amikor egyszer csak besétált, hosszú rózsaszín szatén hálóingben, arca előtt csipkés zsabóval, hogy meg ne ismerjük a szomszéd nagylányt... Kezében hozta a sziporkázó mesebeli karácsonyfát. Még most is pontosan felidéződik bennem a torkot szorító ünnepélyes megilletődöttség... Angyal szárnyak lebegtek a hátán, de ez bennünket cseppet sem zavart...
Egy másik, elrontott karácsony emlékét megírtam a blogomon. Kis hímezni való zsebkendő volt az ajándékom, hozzá való 3-4 színes szállal és tűvel. A szomszéd öregasszony kezemre csapott, hogy nem szégyellek karácsony estéjén tűt venni a kezembe és esetleg Jézus urunk testét megszúrni vele... Mindig nagyon érzékeny voltam a nyilvános megszégyenítésre, főleg ha meg se érdemeltem...
Később többnyire könyvet kaptam karácsonyra és akkor nyíltan átadhattam magam az olvasás örömének, anélkül, hogy nagyanyám megakadályozhatott volna benne. Számára ugynis az olvasás "időlopás" volt, s nem hasznos tennivaló. Mindig el kellett bújnom a szeme elől, a könyvet a pulóverom alatt kicsempészni a WC-re pl. Csak akkor váltam gyanússá, amikor órák múlva se kerültem elő...
Ma már minden más. Négy év óta "csonka család" vagyok, de két tündéri unokával gazdagabb.
7 megjegyzés:
Taktikai baklövés szinte mindenütt előfordul, ahol emberek élnek.
Szalézi Szt. Ferenc mondta? Talán ..., hogy „egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel”.
Babonák vagy/és ártatlan hiedelmek öveznek mindenféle ünnepet. Öregasszonyokat nem kell komolyan venni.
Tudod, Flóra, mára már nem várom az ajándékot, mert maga az ünnep az,a szűk kis családommal való együttlét, de kisgyerekként nagyon izgultam, mi lesz a fa alatt. Könyvet kértem mindig, és ahogy Te is írod, belefeledkezhettem az új szerzemények olvasasásába.
(Nagyanyám elől a földrajz-atlaszba rejtve olvastam:) Nem volt ugyan időpocséklás a szemében, de tanulnom kelllett (volna:) inkább...)
Mick: Igy legalább maradandó emlékké vált az évtizedek óta porladó Veca néni, aki különben egy szomszédban se hagyott melengető pillanatot...
Akimoto : Most már tudom, mennyire kell őket komolyan venni, amikor magam is közeledek hozzájuk korban, de még kissé kacéran eljátszhatok a gondolattal...
Rhumel : Szegény nagyanyámnak alig volt alkalma annyi osztályt kijárni (talán kettőt), hogy megtanuljon írni-olvasni... Ezért nem tudta értékelni az olvasást és az "időlopást" valószínűleg sokszor hallotta gyerekkorában, fiatalon munkába fogva...
Nekem az ajándék szimbólikusan ma is fontos : veszek magamnak is kis valamit, "Gilbert nevében"...
Nem is tudom, írjam-e, hiszen régen elmúlt az ünnep. A szimbolikus ajándékhoz jegyezném meg, mennyire értem ezt a belső mozdulatot. Apánk halála utáni első karácsonyon Anyukánk mindenkinek adott egy-egy apróságot Atyuskánk használati tárgyai közül. A férjem megkapta a barna bőrkesztyűjét, én a metszőollóját, a kisebbiket.Gilbert ajándékáról tudnod kell, hogy ő adta...
Megjegyzés küldése