kisgyerekkorom karácsonyaira. Arra igen, hogy karácsony délutánján, amikor már sötétedni kezdett, apámmal nekivágtunk Kelenvölgy utcáinak, hogy megnézzük, van-e olyan ablak, amelyik mögött már ott csillog a karácsonyfa. Az Alabástrom utcán túl, ahol a Bazsalikom utca egyre meredekebben igyekszik a Pacsirta-hegyre, Apa mindig (mindig-e? egyszer-e? és ez az egyszeri kép maradt volna meg bennem?) fölemelt, hogy belássak az ablakok mögé. (És még egy éles, határozott, karácsonyhoz fűződő emlék arról, hogy a karjában vagyok: éjféli misére megyünk, és Apa visz engem a Kecskeméti József utcától, végig az iskola kerítése mellett, a templom bejáratáig.)
Mire az ablak-lesről hazaértünk, az angyalkák hozzánk is meghozták a karácsonyfát - az angyalhajra emlékszem, egészen biztos voltam abban, hogy az ő hajuk akadt fönn a fa ágain, miközben ráaggatták a díszeket, meg amikor hajladoztak, hogy lepakolják az ajándékokat a fa alá.
Csabán aztán elmaradt az ablaknéző séta, viszont nem volt szabad bemennem az ebédlőbe. Ha ki-be mászkálok, mondta Nagymama, esetleg pont megzavarom és elriasztom az angyalkákat. Így csak az ebédlőajtót lestem, hátha átcsillan valami - angyalszárny fehérsége, gyertyaláng - a vastag, bordás katedrál-üvegen. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy a karácsonyfával nem az angyalkák bajlódnak, hiszen a feldíszítésre váró fenyőfa napok óta kinn állt az udvaron, karácsony délutánján Nagypapa faragta meg az alját olyanra, hogy biztosan álljon a nagy, nyolcszögletű, betonból öntött tartóban, sőt, a szaloncukrok jó részét magam dugdostam a pamuthurok két végébe, hogy aztán vállfára lógatva várakozzanak, míg felkerülnek a fára. A fenyőt mi vesszük, mi varázsolunk belőle karácsonyfát - és ha már áll a karácsonyfa, azért lesz tilos hely az ebédlő, hogy az angyalkák nyugodtan letehessék a fa alá az ajándékokat.
Talán nem is az angyalkák eljövetelét vártam a legjobban, hanem azt, hogy vacsora után végre leülhessek vagy lehasalhassak a karácsonyfa alá, és elkezdhessem olvasni az ajándékba kapott könyvek valamelyikét. (Szegény 1955-ös Kerek egy esztendő, ott a fa alatt sikerült hatalmas zsírfoltot ejtenem rajta a mákosbejgli elpotyogtatott töltelékével. Óriási lelkiismeret-furdalásom volt miatta.) Ezeket az éjszakába nyúló órákat szerettem a legjobban a karácsonyból, meg azt, amikor lefekvés után a nyitott ajtón át figyelhettem, amíg el nem aludtam, hogy csillognak az utcai lámpa beszűrődő fényében az üveggömbök a sötét ebédlőben álló karácsonyfán. És ezt a csöndes, szelíden fénylő békességet igyekeztem megőrizni minden azóta volt karácsonyomban.
Nálunk a Szentestét csak a szűk család ünnepelte együtt: anyám, nagyszüleim meg én. Nagybátyámék csak 25-én jöttek, később, amikor 26-a is munkaszüneti nap lett, akkor meg 26-án: Nagypapának a születésnapja és a névnapja is akkor volt. 1956 didergős, fekete, segélycsomagos karácsonyán azonban Mariska néni, Nagypapa húga is átvonatozott Pécelről (és átvonatozott aztán még sok-sok karácsony esténkre, még akkor is, amikor már nem volt se Nagypapa, se Nagymama). Csomagokkal érkezett, de ennek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, hiszen ha ilyenkor jön, nyilván nálunk alszik, kell hát hoznia valami holmit magával, és különben is, még ha nem is lettem volna jólnevelt kislány, harmadikos koromra már minden bizonnyal kinőttem volna a "mit hoztál?"-korszakból. Hogy karácsonyi ajándék van a csomagokban, meg sem fordult a fejemben, hisz az ajándékot az angyalkák hozzák.
Még alig sötétedett, de már állt a karácsonyfa. Nem volt túl nagy fánk abban az évben. Az ebédlőajtó csukva volt, de még senki nem mondta, hogy most már nem szabad bemenni. Így aztán nem is csodálkoztam, amikor Nagymama a konyhában a kezembe nyomott egy tál süteményt: vigyem be a nagy ebédlőasztalra.
Beléptem az ajtón a süteménnyel, és majdnem leejtettem a tálat: a feldíszített, még kivilágítatlan karácsonyfa alatt ott állt a kis fonott karosszékem, benne egy hófehér ruhába öltöztetett nagy baba.
- Nagymama... láttam... egy baba... a karácsonyfa alatt - dadogtam kinn a konyhában Nagymamának.
- Jaj, ez a Mariska! Miért kellett ilyen hamar kitennie? Legalább zárta volna be az ajtót! - kapott a fejéhez. - El ne áruld neki, hogy láttad!
Azt hiszem, akkor múlt el az igazi gyermekkorom.
Mire az ablak-lesről hazaértünk, az angyalkák hozzánk is meghozták a karácsonyfát - az angyalhajra emlékszem, egészen biztos voltam abban, hogy az ő hajuk akadt fönn a fa ágain, miközben ráaggatták a díszeket, meg amikor hajladoztak, hogy lepakolják az ajándékokat a fa alá.
Csabán aztán elmaradt az ablaknéző séta, viszont nem volt szabad bemennem az ebédlőbe. Ha ki-be mászkálok, mondta Nagymama, esetleg pont megzavarom és elriasztom az angyalkákat. Így csak az ebédlőajtót lestem, hátha átcsillan valami - angyalszárny fehérsége, gyertyaláng - a vastag, bordás katedrál-üvegen. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy a karácsonyfával nem az angyalkák bajlódnak, hiszen a feldíszítésre váró fenyőfa napok óta kinn állt az udvaron, karácsony délutánján Nagypapa faragta meg az alját olyanra, hogy biztosan álljon a nagy, nyolcszögletű, betonból öntött tartóban, sőt, a szaloncukrok jó részét magam dugdostam a pamuthurok két végébe, hogy aztán vállfára lógatva várakozzanak, míg felkerülnek a fára. A fenyőt mi vesszük, mi varázsolunk belőle karácsonyfát - és ha már áll a karácsonyfa, azért lesz tilos hely az ebédlő, hogy az angyalkák nyugodtan letehessék a fa alá az ajándékokat.
Talán nem is az angyalkák eljövetelét vártam a legjobban, hanem azt, hogy vacsora után végre leülhessek vagy lehasalhassak a karácsonyfa alá, és elkezdhessem olvasni az ajándékba kapott könyvek valamelyikét. (Szegény 1955-ös Kerek egy esztendő, ott a fa alatt sikerült hatalmas zsírfoltot ejtenem rajta a mákosbejgli elpotyogtatott töltelékével. Óriási lelkiismeret-furdalásom volt miatta.) Ezeket az éjszakába nyúló órákat szerettem a legjobban a karácsonyból, meg azt, amikor lefekvés után a nyitott ajtón át figyelhettem, amíg el nem aludtam, hogy csillognak az utcai lámpa beszűrődő fényében az üveggömbök a sötét ebédlőben álló karácsonyfán. És ezt a csöndes, szelíden fénylő békességet igyekeztem megőrizni minden azóta volt karácsonyomban.
Nálunk a Szentestét csak a szűk család ünnepelte együtt: anyám, nagyszüleim meg én. Nagybátyámék csak 25-én jöttek, később, amikor 26-a is munkaszüneti nap lett, akkor meg 26-án: Nagypapának a születésnapja és a névnapja is akkor volt. 1956 didergős, fekete, segélycsomagos karácsonyán azonban Mariska néni, Nagypapa húga is átvonatozott Pécelről (és átvonatozott aztán még sok-sok karácsony esténkre, még akkor is, amikor már nem volt se Nagypapa, se Nagymama). Csomagokkal érkezett, de ennek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, hiszen ha ilyenkor jön, nyilván nálunk alszik, kell hát hoznia valami holmit magával, és különben is, még ha nem is lettem volna jólnevelt kislány, harmadikos koromra már minden bizonnyal kinőttem volna a "mit hoztál?"-korszakból. Hogy karácsonyi ajándék van a csomagokban, meg sem fordult a fejemben, hisz az ajándékot az angyalkák hozzák.
Még alig sötétedett, de már állt a karácsonyfa. Nem volt túl nagy fánk abban az évben. Az ebédlőajtó csukva volt, de még senki nem mondta, hogy most már nem szabad bemenni. Így aztán nem is csodálkoztam, amikor Nagymama a konyhában a kezembe nyomott egy tál süteményt: vigyem be a nagy ebédlőasztalra.
Beléptem az ajtón a süteménnyel, és majdnem leejtettem a tálat: a feldíszített, még kivilágítatlan karácsonyfa alatt ott állt a kis fonott karosszékem, benne egy hófehér ruhába öltöztetett nagy baba.
- Nagymama... láttam... egy baba... a karácsonyfa alatt - dadogtam kinn a konyhában Nagymamának.
- Jaj, ez a Mariska! Miért kellett ilyen hamar kitennie? Legalább zárta volna be az ajtót! - kapott a fejéhez. - El ne áruld neki, hogy láttad!
Azt hiszem, akkor múlt el az igazi gyermekkorom.
2 megjegyzés:
Végzetes hibákat tudunk elkövetni, anélkül, hogy észrevennénk. Egy Nagyi. :(
Ez a mese is nagyon szép. Az is a szép benne, hogy igaz mese.
A karácsonyfa alatt hasalás igencsak ismerős. Ott a legjobb a könyvkincsekkel!:)
Megjegyzés küldése