Karácsony, mégegyszer

Jó volt itt időzni, olvasgatni a többiek emlékezéséit. Annyi minden felsejlik így az emberben, újraéli régmúlt pillanatok örömét-búját. Tervezgettem, hogy majd szépen rendbeszedve megírom, mik jutottak még eszembe, írásaitok kapcsán. De már nincs idő, beköszöntött, megérkezett a régi karácsonyok helyébe az új, az idei, a valóságos, amire most már égetően és gyorsan el kell készülni, s van persze, mint mindig, még bőven tennivaló. Ezért csak vázlatosan és hiányosan jegyzek fel pár emléket, elbúcsúzva és kívánva mindegyikőtöknek -tekintet nélkül arra, ki szereti és ki sem ezt a pár decemberi napot :)- meghitt, szép Karácsonyt, emlékezéssel, pihenéssel, olvasgatással, sok zenével, s ha megadatik ez az öröm, kívánom, legyenek gyertyafényes szép perceitek szeretteitek körében.
*
Nos időközben miféle emlékeim bukkantak fel? Sokan írtátok a karácsonyfa alatti olvasgatást. Igen a könyv, az volt nekem is a fő ajándék, ha kérdezték, mit szeretnék, nemigen tudtam mit válaszolni (már akkor is az ünnepre vágytam inkább, nem az ajándékra?!), hát azt mondtam, könyvet kérek, semmi mást. Egyszer, talán 8-9 éves lehettem, kaptam is egy akkora nagy halommal, alig tudtam átcipelni a saját szobámba. Az örömérzésre élénken emlékszem. Meg arra a nehezen leplezett keserű, szégyenletes érzésre is, amikor egyszer, egyetlen egyszer meglestem, mi van egy kék dobozban elrejtve a cserépkályha mögött... Milyen nyomasztó volt aztán, Szenteste meglepődni! - ma is elborzadok a gondolattól. Nem kutattam soha többé.
Anyukám pedig kislánykorában a fenyőt leste meg. Hiába mondták neki, hogy nem szabad a Jézuskát megzavarni a kíváncsiskodással, ő futva berontott abba a szobába, ahonnan igyekeztek már 24-én délelőtt elterelni. A plafonig érő fát ugyanis időben nekiálltak díszíteni titokban. És bizony a Jézuska meg is haragudott, elvitte a szép csillogó fát. Nagyanyám mesélte, Tatyi, édesapja helyetti oly' nagyon szeretett "mostoha" apja, meg még valaki szomszéd férfi elhurcolták a már teljes díszben álló nagy fát azalatt a pár perc alatt, míg Anyukám elrohant a konyhába a nagy hírrel, hogy itt van a Jézuska, van már karácsonyfa az ebédlőben, mindenki jöjjön megcsodálni. Mentek is megnézni, de az már nem volt ott :( Óriási csalódás, sírás, és kétségbeesés következett.
Arról már nem szól a fáma, szegény Anyu hogy vészelte át a napot, de estére mégiscsak visszakerült a fenyő:)
A boldog karácsonyok és a szomorú karácsonyok persze a mi családunkban is jópárszor váltogatták egymást. Volt szegénység, betegség, bánat, mindenféle baj, ezek jönnek maguktól, nem számít a pirosbetűs nap... Még iskolás se voltam, 24-én reggel, nagy örömmel ittam a reggeli kakaómat, hogy már nem kell többet aludni, végre itt a karácsony, amikor Anya arcát látva, életemben először éreztem meg, ha fel nem is foghattam még, mi az a mérhetetlen szomorúság. Mert azon a hajnalom meghalt a nagypapám, akit alig ismerhettem meg, elment 59 évesen. Csak néztem bele a kékpöttyös bögrémbe, potyogtak a könnyeim, azt hiszem főleg Anyu miatt sírtam. Sokáig, sok-sok évig a 24-e nehéz szívvel telhetett Anyának, Nagymamámnak, de ők azért mégis sütötték a kranczlit...
A háború utáni ínséges karácsonyról mesélte Nagyanyikám, elhatározta, beutazik Pécsre, szerez ennivalót, akárhogy is, nem megy haza anélkül. Egész nap loholt a hidegben, a kevés kis pénzéért nem adtak semmit, végül valami kis mócsingos húst, kenyeret, meg valami cipész-kötény félét szerzett ajándékul Anyának.(talán a jegygyűrűjét cserélte el?). Hullafáradtan hazatérve csak ámult: terülj asztalkám várta a konyhában. Nagyapám és Laci nagybátyám is felkerekedtek aznap, s kedves távoli rokonoktól kaptak csirkét, tojást, mindenféle jót. Nagyanyám sírva-nevetve örült, mindjárt elmúlt a fáradtsága és nekiállt finom vacsorát főzni:)
A karácsonyra bizony valahogy mindig elkészül minden... Valahogy mégis, minden nehézség, reménytelenség ellenére ünnep kerekedhet. Hiába a szegénység, hiába a betegség és a gyász.
Anya december közepén ment el örökre, temetést és formaságokat intéztünk, se kedv, se erő, és persze idő se maradt az "ünnepi" készülődésre. Valahogy mégis lett a gyerekeknek ajándék, lett étel, töltöttkáposzta, narancs, szaloncukor, sőt még beiglit is kaptunk. Hála érte azoknak, akik velünk voltak, nem csak lélekben...
Aztán volt gyerekkoromban pár afrikai karácsony is. Együtt egy, a többit külön élte meg a család. A külön-karácsonyok levelei megérnének egy külön fejezetet...
Apa honnan, honnan se, szerzett fenyőt, talp helyett pedig kifúrt egy nagy farönköt. A színes (műanyag) gömbökből, amiket Anya varázsolt, ma is teszünk a fára.

A díszek... Sok szó esett itt a blogon a díszekről. Ma karácsonyi üdvözlet-fabrikálás közben leltem ezt a pár sort, pont a "Hogy is volt"-ba illik, ezzel búcsúzom most:

"Csak kevés holmi van, ami hű marad az emberhez. Talán néhány könyv, egy szerencsepénz vagy egy folyton gyarapodó bélyeggyűjtemény. És a szülői ház karácsonyfadíszei."