Gyerekkoromban nem voltunk igazán módosak, de a szüleim arra figyeltek, hogy a karácsony mindig gazdag legyen. Ha máskor nem is, de karácsonykor igyekeztek a lehető legtöbb mindent a karácsonyfa alá tenni. Ami persze leggyakrabban valami hasznos ajándékot (is) jelentett, tehát ruhát, cipőt is kaptunk a játék vagy könyv mellé.
Soha nem kerestem az ajándékokat karácsony előtt, és nem értettem, hogy a barátnőm miért kíváncsiskodik mindig otthon, mert szerettem a meglepetéseket. Egyszer egészen véletlenül találtam egy kötött pulóvert egy dobozban, de jobban nem néztem meg, így nem tudtam, hogy az enyém, vagy a bátyámé. Végül mindketten kaptunk akkor egy-egy pulóvert, tehát akármelyikünké lehetett az, amit megtaláltam.
Emlékszem egy nagyon gazdag karácsonyra. Nem emlékszem rá, hogy mi volt az oka, de akkor nagyon sok mindent tudtak anyuék venni. Emlékszem, egy óriási doboz jelent meg a házban valamikor Mikulás környékén, amire azt mondták a szüleim, hogy a nagybátyámé, aki el is jött érte, és elvitte. Aztán Mikuláskor a mi ajándékainkon kívül a család kapott egy új porszívót, a korábbi Rakéta helyett egy ETA-t. Karácsonykor pedig jött az igazi nagy meglepetés (akkor értettem meg, hogy az a nagy doboz kié volt): kaptunk egy-egy gyereksílécet, és ami még nagyobb dolog volt: egy rádiós kazettás magnót, 2-2 kazettával. Emlékszem, anyukámék nyakába ugrottunk, annyira örültünk neki, hiszen korábban sem lemezjátszónk, sem magnónk nem volt. Néhány éve még működött, apu használta kint a műhelyben a rádiót, a magnó része persze már jó régen tönkrement. De nagyon sokat nyúztuk, éveken keresztül. A sílécet pedig az utcában próbáltuk ki, az a karácsony-szilveszter nagyon havas volt, a szomszéd gyerekek is akkor kaptak sílécet (lehet, hogy egyeztettek a szülők?), nagy sífutásokat rendeztünk. Majd kimentünk a falu határában lévő „Nagy-hegy”-re, ami nyírségi mércével mérve „nagy”, lehet, hogy 25 méter magasságot is elér. Ott leszúrtuk a síbotokat és suhantunk le a lejtőn nagy büszkén. Érdekes, hogy szánkózni nem nagyon szerettem, de nagyon szívesen és ügyesen síeltem ugyanazokon a lejtőkön. Persze azóta sem síeltem, nagyobb lejtőn végképp nem jöttem le semmilyen „járművel”, nem tudom, most mennyire menne a síelés, és mennyire élvezném.
A karácsonyfa alatt mindig volt mogyoró – nekünk kellett megpucolni, szó sem volt sós mogyoróról –, és narancs is, akármilyen nehéz volt beszerezni, megoldották a szüleim. Általában a ruhanemű mellé valamilyen társasjátékot kaptunk, de volt olyan is, hogy én babát, a bátyám meg összerakható távcsövet (még mindig megvan mindkettő). Mi pedig a szüleinknek legtöbbször készítettünk valamit, pl. hímeztünk – a bátyám is –, később pedig a zsebpénzünkből vettünk valami apróságot. A karácsony esték általában társas játékkal teltek, ill. ha volt hó, akkor kimentünk hóembert építeni. Éjféli misére csak azért nem mentünk, mert a faluban nem éjfélkor volt a mise, hanem este talán fél nyolckor. Biztos voltunk néhányszor, de emlékeim nincsenek róla.
Egyik szenteste nagymamámékhoz mentünk Nyíregyházára azzal a céllal, hogy elmegyünk az éjféli misére. Elszámoltuk magunkat, lekéstük az utolsó buszt, de nekiindultunk gyalog – én nagyjából 12 éves lehettem. Kb. 8 km-t kellett gyalogolnunk, anyunak szikrázott a csizmasarka a betonon. Jellemző, hogy arra nem emlékszem, milyen volt az éjféli mise, elmentünk-e végül, de gondolom, igen, ha már ennyit gyalogoltunk miatta.
Egyetemista korom karácsonyaira nem szívesen emlékszem, mivel a kötelező vizsgák általában a két ünnep között voltak, így a fa alatt mindig tanulnom kellett. Ráadásul jó néhányszor „magányosan”, azaz szerelem nélkül, miközben a bátyám otthon bájolgott az aktuális barátnőjével. Ezeket a karácsonyokat nagyon nem szerettem, sokat sírtam.
Az utóbbi években már a saját hagyományainkat próbáljuk kialakítani, és a gyerekek kedvére tenni. Emlékszem nagyCs. csillogó szemére, amikor 5 éve az első feldíszített karácsonyfát meglátta a keresztelője napján, és emlékszem arra is, amikor 2 éve aggódva töltöttük a karácsonyt, mert az orvosok azzal riogattak, hogy az ünnepek után májbiopsziát végeznek kisCs.-n. Szerencsére ezt megúsztuk, és azóta is a két rosszcsont fiamat úgy lehet kicsit megfékezni, ha azzal riogatjuk őket, hogy nem lesz a fa alatt ajándék, ha sokat rosszalkodnak. Közben pedig igyekszünk a kívánságukat kitalálni, és egyre jobban befogni őket is a készülődésbe, pl. mézeskalács-sütéssel, karácsonyi díszek készítésével, dalok tanulásával.
Még egy nagyon emlékezetes karácsony eszembe jutott, a hat évvel ezelőtti. Egyiptomba készültünk, ezért már 19-én megtartottuk a családi karácsonyt. Aztán 22-én hajnalban megbizonyosodtam arról, amit már sejtettem egy ideje: már nem egyedül vagyok. 23-án úgy indultunk el Egyiptomba, hogy már a pocaklakóra is vigyáznom kell, nemcsak magamra. Gyönyörű hetünk volt, azóta is sokat emlegetjük. Egyik reggel Kairóban nem éreztem túl jól magam, és az arab idegenvezető megkérdezte, hogy mi a baj, mire mondtam, hogy kicsit rosszul vagyok. Majd megkérdezte Sz.-re mutatva, hogy „ő tehet róla?”. Én nevetve mondtam, hogy nem, majd néhány óra múlva elárultam neki, hogy de igen, végül is Sz. tehet róla. Erre azt mondta, hogy biztosan fiú lesz, és jó egészséget kíván. És milyen igaza lett, tényleg fiú :-).
3 megjegyzés:
Így van. Az egyetem tönkretette a karácsonyokat, de még a szilvesztert is.
A „beszámolási időszak” úgy tapos bele az ünnepbe, mint az elefánt a porcelánbolti kirakatba. Az az a csizma, ami „hogy kerül az asztalra”.
Utólag persze jól látszik, mennyire tét nélküliek voltak az izgalmak,legalábbis a legtöbbjük.
A szilvesztert én nem nagyon fájlaltam, mert sosem szerettem a kötelező bulizást, ha tudom, kihagyom a szilveszteri bulikat. A karácsony viszont fájt. Utólag persze tényleg tétnélkülinek tűntek a dolgok, de azért ott az analízis vizsga előtt eléggé be volt "tojva" az ember ahhoz, hogy végigtanulja az ünnepeket :-).
Megjegyzés küldése