Ahogy olvasom a már megosztott emlékeket, a sajátjaim is fel-felbukkannak.
Jézuska kisinge, melyet nálunk a nagynénénk ápolt és őrzött, s ahová oly szorgosan igyekeztem elhelyezni egy-egy újabb jócselekedet. A szenteste hangulata, a várakozás izgalma, a megelőző napok sürgés-forgása. Ómika életében a rácponty.
Még kicsi voltam, amikor a nagyon vágyott alvós pólyásomat is meghozta. Kati volt az enyém is, akit néhány év múlva Helyei Laci összetört, s édesanyja egy kamaszlány-fejjel pótoltatta ki, mondván: megnőtt a kisbaba. Igaz, közben én is, de a fájdalom és a veszteség sokáig ott élt bennem. Vagy az a karácsony, amikor már a szerelmem is gondolt rám, s anyánk a tőle kapott József Attila kötet tetejére a kamaszlánynak egy csókolódzó galambokkal díszített pudriét is odatett - el nem mulasztva ezek célzatosságát megemlíteni.
Aztán látom anyánkat, ahogy a márványlapon kiöntött szaloncukrot darabolja (ez nálam 1956) és évekig emlékszem a decemberi konyhára, ahol apánkkal énekelgetünk oda- és máshová illő dalokat. Furcsa módon sok-sok évvel később ugyanezt a hangulatot a jelenlegi lakhelyemen a párom és a kisebbikem spontán együtt-éneklése adta vissza.
Ám a KARÁCSONY azóta is, ma is azt jelenti: otthon vagyunk, minél többen, annál jobb. Ezért nálunk is az a gyakorlat alakult ki, hogy december 23-án eleget tettünk a lakhely szerinti karácsonyi ünneplésnek, s 24-én a szülői házba tértünk meg.
Van olyan karácsonyunk is, amikor a nagylányom darabonként csomagolva kapott egy, azaz egyetlen készlet, de legalább tizenkét darabos színesceruzát - nagyanyja legnagyobb megrőkönyödésére ennek örült, a tőle kapott babakocsit alig vette észre. (Az ezt követő nyáron a kistestvére éppen elfért a nevezetes babakocsiban.)
Aztán az első karácsonyunk a párommal (új fiú) együtt, ahol most is élek, immár a gyerekek azt sem tudják, hány helyen kerüljenek ünnepi hangulatba. A hagyományok szerint apjuknál 23-án, 24-én már az én szüleimnél vagyunk, s ebben az évben az otthonunkban is van plafonig érő fenyő, közösen díszítve.
És jönnek még karácsonyok, apám halált váró szomorúságú, mégis melegséget árasztó éve, a párom haldoklása (ebben az évben nem mentem haza karácsonykor), nagynénénk utolsó karácsonya, a testvérem gyengéd figyelmessége, amikor rám való tekintettel gyerekkorunk csillagát - amit vagy húsz éven át, már apánknak segítve is a párom tett föl - eldugja, hogy ne fájjon nekem, hogy más tette föl. Anyánk utolsó éveinek karácsonyi műsora, szinte pontos forgatókönyvvel: a mentő, aztán rövidesen haza. Talán menekült az általa legjobban vágyott karácsony elől.
Ilyenek az emlékek. Töredezettek, zavarosak. Egy irodalmi értéket hírül sem kereső emlékezés.
Talán nem kellett volna leírnom. De ez most ideömlött.
6 megjegyzés:
Olyan nagyon emberi ez így, jó ahogy "ideömlött". Benne van annyi minden, a sorok között is, gondolatébresztő, ahogy saját karácsonyaink egymásra rétegeződnek. az otthoniak a szülői házban, a szülők mesélte régiek, a mieink már gyerekekkel és felnőtté válásuk után, szóval lesz még nekem is mit mesélni, azt hiszem. Megihlettél:)
Milyen jó volt ezt olvasni!
Jó és szép ez így, ahogy leírtad.
És milyen érdekes megfigyelni, hogy senki sem egy bizonyos év karácsonyáról ír (mondjuk, sejtettem ezt már előre), hanem ahogy előjönnek az emlékek, összefoglalva az egész élete karácsonyait.
Igen, a karácsony nem mindig boldog, vannak bánatok, amik kísérik az embert amíg csak él...
Szép ez így, ahogy leírtad. Az emlékek olyanok, mint az életünk, hiszen emlékeinkből áll össze végül az egész. Jó, hogy "ideöntötted"!
Ritkán sírok...
fájnak a hiányok, és ezt ezt új emlékek, jövevények sem tudják feledtetni
Megjegyzés küldése