2010. november 5., péntek

Újév-Szilveszter

1979?- először az jutott eszembe, na, ezt lehet, hogy kihagyom, nincs is mit elmesélni.
Páran közületek boldog-felhőtlen gimis, egyetemista évekre emlékeznek, igencsak élvezetes stílusban, szinte beleéltem magam a délvidéki városok diákéletébe. De miről is írjak én? Az én 79-emben történt egyáltalán valami, azon kívül, hogy boldog voltam?
Aztán szép sorban végiggondoltam azt az időt. Jé, hát rögtön az év eleje is érdekes volt, és később is mennyi minden történt! Valóban, nem épp vízválasztó, nem igazán meghatározó év volt, de tudok róla írni mégis.
79. első perceiben együtt köszöntöttük az újesztendőt sógorommal, és az épp akkori, kedves barátnőjével Lipcse belvárosában, majd hajnalig tartó, hosszú menetelés következett a rémes hidegben.
A városra hirtelen szakadt hókatasztrófa miatt nem jártak a villamosok. Hogy a taxik közlekedtek-e, nem tudom, nem mintha a pénztárcánk engedte volna az efféle megoldást, de talán amúgy is teljesen beállt a közlekedés. A fiúk kb. 3 órán keresztül bíztattak, hogy már csak jó 20 perc és hazaérünk. Akkor nem tartottam viccesnek, de később sokat emlegettük nevetve. :)
/A barátnő, Tamara, moszkvai lány volt, Jénából jött át bulizni velünk, már meg sem ismerném, de arra élénken emlékszem, milyen fesztelenül tudtam vele diskurálni mindenről, világmegváltó, filozofikus, életbevágóan lényeges dolgokról, meg mindenféle semmiségről is, nem zavartak a nyelvi nehézségek, mint általában, ha németül kell németekkel beszélnem. A mai napig így vagyok ezzel, semmi sem zavar, ha görögökkel, törökökkel kell németül gagyognom. :)/
Január 2-án a lipcsei reptéren vártuk, hogy javuljon a „hóhelyzet”, és hazarepülhessünk. A tranzitban vártunk órákat, a késés miatt korgó gyomorral. Meleg étel nem volt, csak tatár bifsztek. Utolsó márkáinkat összekaparva rendeltünk hát. Na ja. Nem lehet feledni, milyen képpel meredtünk a vastagra darált - disznóhúsra… A magunk ízlése szerint fűszerezhettük volna sóval, borssal és nem épp apró kockára vágott hagymával :). Amikor az ember fiatal, csak nevet (pontosítok: röhög) az ilyesmin.
Mit nekünk mínusz 26, órákig tartó várakozás, meg kényszerű éhkopp. Olyan boldogok voltunk, igen, erre az évre ráillik valóban – előttünk volt az élet.
Fiatal házasok voltunk, mindketten előző ősszel álltunk munkába. Tervezgettünk, álmodoztunk, főleg gyerekről, egy szöszke kislányról, meg lakásról, saját otthonról. Kedvenc szabad szombati programunk volt a Domus-ba járás és nézelődés. Fejben lakásberendezőst játszottunk, emlékszem egy élénk narancsszín bőr-szerű ülőgarnitúrára, az nagyon tetszett, olyan modern volt, vidám és fiatalos. Csak az ára, na az nem volt fiataloknak való. Azért igyekeztünk, és spóroltunk, szülői segítséggel persze, hisz’ náluk laktunk. Az én fizetésem 1600 Ft volt, júniusban emeltek egy százast, rettentően örültem neki. Hatórás állásom volt, amolyan veszélyes munkahely. Tizenvalahány nő között én voltam a legfiatalabb, s bár elkényeztetett egykének gondoltak, hamar megkedveltek, szerencsére. Munka mellett tanultam is, péntekenként jártam iskolába. Nem volt nehéz, de én nagyon szorgos voltam, már több kudarcot nehezen bírtam volna el, meg túlságosan szégyelltem volna, ha bizonyos tárgyakban nem én vagyok a legjobb. A régi füzeteim valahol a padláson lapulnak, a szakmából immár rég elkerültem, pedig szép volt, jó volt. A döntések ugye, meg az élet…
Ha belegondolok, néha nem is tudjuk, micsoda örömök veszik körül az embert! Csak később döbbenünk rá, milyen áldott idők is az egyszerű, „semmi különös típusú” évek. Ha leszaladtam köpenycserére, vagy kifliért a büfébe, csak bekopogtam a 23-as ajtón, Apám majd’ mindig a mikroszkóp előtt, pár szót váltottunk, és szaladtam tovább, hisz’ mindkettőnk folyosóján mérhetetlen volt a tömeg. Apró, mégis messzefénylő öröm az ilyen.

79 nyarán biztos volt Balaton, meg talán kevéske szabadság is, úgy, mint minden évben. Mert a nyár, egy 10 évvel előbbi év óta mindig a balcsizásról szólt. Néha az egész nyár, néha pár hét, néha csupán a hétvégék. Szombatonként, még ha dolgoztunk is, délután felpakoltunk, főleg kaját, mert itthon vettünk meg mindent szinte a lenti árak miatt, és siettünk le. Vasárnap este jöttünk csak vissza. Kivéve egy júniusi hétvégén, amikor P. másnapi államvizsgája miatt korábban indultunk haza. Egy kapatos wartburgos meg váratlan helyről, váratlanul kihajtott elénk, szüleim pár hetes Zsigulija totálkárosra tört, de egyikünknek se lett semmi baja. Állítólag mikor már nagyon közel volt az árokparti diófa, megszólaltam: na jó, most már álljunk meg. Hiába rohantunk elsősegélyt nyújtani, a másik autó a kukoricáson át meglépett, szerencsére ők se sérültek meg, mi meg kutyástól, csomagostól, szétszéledve, stoppal értünk haza. Apát meg, nagyon rendes volt tőlük, hazafuvarozták a helyszínelő zsaruk.

Ősszel aztán kezdődött egy olyan korszak, ami 16 hónapon át vasárnap hajnali csomagolást, kávéfőzést, tejszínhabverést, frissen sült máj és elrejtett pálinka illatát hozta magával. Mert október végén bevonult a férjem. Mint nős ember, maradhatott a városban. Eleinte ennek semmi előnyét nem éreztük, se be, se ki a laktanyából. Aztán javult a helyzet, kéthetente kapott eltávot, szombatonként, ha lefutotta a 10 km-t menetfelszerelésben, ebédre haza is ért. Ha meg nem jött, mentem én, vasárnap, a pakkal. Azok a fura fertőtlenítő szagú ruhák! Nekem nagyon idegen volt a farmer-poló ruhatárunkhoz képest. (Mellesleg volt fekete trapperünk, egyforma, -ráadásul nem volt olyan drága, mint az ecseris levi's-ünk - meg hozzá citromsárga és narancsszín gombos pamutpóló, pult alól, egyenöltözet :) )

79 őszén tudtam meg, mit is érez Anya, mikor epegörcse van. Már a „bevonulás” után egy este, mert néha délután egytől dolgoztam estig, iszonyú éhesen értem haza, fájt a gyomrom, így gyorsan befaltam a tojásos velőt forrón. Na ez a kezdődő epehólyag gyulladás ellen nem épp a legjobb ellenszer volt. Ami állítólag idegi alapon, stressz hatásra alakult ki. Na így hatott rám a sorkatonai szolgálat :). Életemben először diétáztam, vagy 3 hétig főként almát eszegettem, hámozva, brr.

Tél, nyár, ősz. (Volt tavasz is, selymes, szép, szokásos, csak még boldogabb) Aztán jött a tél, a karácsony, -abban az időben vándorlósan, szülőktől a másik szülőkig meg vissza-, amit együtt tölthettünk, mert az ünnepekre a családosok, szilveszterre a nőtlen katonák kaptak szabadságot.
Az én 1979-em története itt a végére ért. Anya és Apa szilveszterkor ünnepelték a 25. házassági évfordulójukat, na, hol, hát Velencében, így én egyedül vártam az éjfélt, pezsgőt se nyitottam magamnak, ha jól emlékszem egy kis tokaji aszúval köszöntve 1980-at, nagyon-nagyon remélve tőle egy álom beteljesülését…

7 megjegyzés:

s@só írta...

hát rhumel! Ahhoz képest, ahogy elkezdted... nagyon szép történetet rittyentettél ide nekünk. Élvezettel olvastalak :)

bluemoon írta...

Én is, én is! És meghozta az álom beteljesülését a következő év?

rhumel írta...

@bluemoon: Lesz még 80, megtudod ;)
De igen, az álom elkezdődött...

klaribodo írta...

Jaj, rhumel, ezt a karácsonyi vándorlást egyik szülőtől a másikig és vissza, nagyon ismerem. Meg a pakkokat a katonasághoz, meg hogy máig egy szót se szólnak a fijúk, hogyan és mire képezték ki őket. Sötét idők. Jó, hogy vége.
Én is várom a történeted derűs folytatását.

Ági írta...

Na, látom már, hogy hamarosan kénytelen leszek az 1980-at kitűzni, annyian akarnak róla mesélni. :)

rhumel írta...

@akimoto: Én mindent tudok a titkos kiképzésről, fő a bizalom alapon, :) Pedig nem is kérdeztem.Pedig nagyon titkosítós volt:)Katonatörténetek, eddig sose hallottak viszont mindig kerülnek elő az emlék-fiókból.
@bikfic: ne hagyd Magad befolyásolni!:))- csak jöjjenek az évek úgy, ahogy gondolod. Nekem tetszik, mert meglepetés, váratlan, nem kiszámított, és jó játék addig is fejben, amíg leírásra kerül az adott időszak:)

s@só írta...

...majd ha odajutunk, akkor elmesélem azt a félévemet amikor katona voltam (Csernobil évében). Most már nem titkos :)))))))))