A sínpár a végtelenbe vész…

Onnan kellene folytatnom, ahol abbahagytam. (Megróttak a bölcsődében, amiért későn mentem 3. gyerekünkért.) 80-ban ősztől már óvodás lett ő is.
Két orvosos történetet húzok elő 80-ból. Talán tényleg ebben az évben történtek.
Az immár óvodába járó kisemberem egyik délután erőst panaszkodik, hogy fáj a szeme. Biztosan kötőhártya-gyulladása van. Az óvónő kétségbe vonja, de kér engem, vigyem már el a gyereket a szemészetre. Jobb, ha ők állapítják meg, mi is történt.
Mi el, az orvosnő vizsgál, baj semmi. „Kedves apuka, a gyereknek undoritisze van, kiírom három napra, s aztán egészségesnek nyilváníttatik, folytathatja óvodás életét.”
Ebben maradtunk.
Tudom, tartozom még eggyel. A kis középső otthon sertepertél anyjával. Egyszer csak kapom a telefont a munkahelyemen: „Azonnal gyere haza, mert gombostűt nyelt a gyerek.” Azonnal mentem. Felkaptam a gyereket, s irány a szakrendelő.
Egy arab doktorka kérdezett ki, hogyan történt az eset. Sok mást nem tudtam mesélni, mint amit hallottam. Hát jó. Akkor készítünk egy röntgen-képet a delikvens egész testéről a szájvonalától a combjáig bezárólag. Én kaptam egy ólomköpenyt, s a kicsit a kezembe – azzal, hogy nyomjam neki a készülék falának. Nem voltam gyenge legény, de elég munkámba telt, merthogy áldozatom igencsak ellenállt. Úgy vélhette, hogy most ő itt meghal. Mindegy. Megnéztük az előhívott felvételt. Jól látszott, hogy nem látszott rajta semmiféle fémtárgy. Mivel kizárható volt a kalamitás, megkönnyebbültem magam is. Akárhol van is az a nyavalyás gombostű, nem a kicsike testében. Hát ez így végződött. Haveromat hadd idézzem ide szabadon, miszerint „nehéz is apának lenni.” Igen, olykor nehéz.
Hát hogyne.
Osztályvezető voltam akkor egy kereskedelmi cégnél. Mégpedig a belsőellenőrzésé. Annak mindenütt kellett lennie, s minden részleg munkájába betekinthetett egy előre jóváhagyott éves terv szerint. Akkoriban fogalmazta meg valaki: „Bízunk mindenkiben, de bizalmunk alapja az ellenőrzés”. Hát így valahogy. Nem állítom, hogy azért végeztem a kereskedelmi főiskolát, hogy másokat nyaggassak, de elődöm méltatlanná válása miatt igazgatónk kényszerből engem jelölt a feladatra. Mivel országos bolthálózatunk is volt, s ezekben a boltokban is munkálkodtunk, nagyjából megismertem az országot sűrűn előforduló kiküldetéseim alkalmával (kb. 50 településen voltunk jelen). Egyszer Kisvárdán szálltam meg, mert az esti vonatot nem érhettem el sehogyan sem. Nos, egy panzióban kértem szobát.
Meg vekkert, hogy a hajnali vonathoz felébredjek. Hozza a házi néni a baromi nagy órát. Egy orosz Jantar volt. Kérdezem tőle: mondja csak, ez folyamatosan ébreszt? Merthogy úgy ütött, mint egy kalapács. Mondja ő, hogy nem, most jár – csak tán kicsit hangosan.
Na jó. Ezzel a tudattal és a nonstop zakatolással próbáltam elaludni. Hogy egyáltalán sikerült, annak csak egy oka lehetett. Teljesen elfárasztott a hosszú utazás és a leltározási munka. De egyszer csak hajnal lett. Azt hittem, az ég szakadt a házra, akkora patáliát csapott a beállított Jantar. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha éleslőszerrel céloztak volna meg. Megpróbáltam villámgyorsan elnémítani az óraszörnyeteget. Azonnal kiment az álom a fejemből, siettem ki az állomásra a még alvó városkából. Felszálltam az érkező szerelvénybe. Emlékszem szépséges hajnalpírban úszó vidék húzott el s tűnt tova mögöttem, majd mivel az utolsó kocsiban utaztam, a nap fényétől meg-megcikkanó sínpár enyészett el a végtelenbe.
Csakúgy, mint az 1980-as év is, mely csakugyan a moszkvai csonka olimpiát hozta, hogy aztán négy évvel később revánsot vegyen a keleti blokk. Mivelhogy az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokat a szoc. államok bojkottálták, s éppúgy csonka maradt, mint a 80-as moszkvai.
Ami pedig a munkámat illeti, egyszer az igazgatónk azt találta mondani, hogy szeretné, ha őt jobban szeretnék a munkatársak (akik okkal-ok nélkül eléggé utálták), s engem utálnának, akinek hivatalból nyaggatnia kell őket. Persze az én felfogásomban az ellenőrzés arról szólt, hogy megteszem észrevételeimet annak érdekében, hogy a munka a játékszabályok betartásával folyjék. Ettől pedig nem igazán kellett engem utálniuk, kivált, ha az előzőek szerint is dolgoztak. Mindenesetre ebbeli tevékenységem a későbbiekben megszakadt, mert a felülről jövő nyomásból elegem lett. Soha többé nem voltam ellenőr, hacsaknem szövegeké.
Korrektúrával mind a mai napig foglalkozom.