1980. Életrészletek

Törtem a fejem épp eleget, hogy mi is történt velem, velünk ebben az évben?

Gyermekeim iskolába jártak, leányzóm változatlanul jól tanult, édes kicsi fiam változatlanul nem erőltette meg magát, ha tanulásról volt szó. Osztályfőnöke sem igazán lopta be magát a szívembe, amikor valamilyen apropóból a fiam mesélt múzeumi élményeiről és a tanító néni közölte vele, hogy márpedig Szinyei Merse Pálnak nem létezik A pacsirta c. festménye. (Már akkor is akadtak ilyen tanítók..., csak úgy mondom.) Szenvedtünk a szorzótáblával és a törtekkel, odáig ment a dolog, hogy én kínomban elsírtam magam, valahogy mégis elvergődtünk a következő osztályba. :) Nyáron, iskolai jutalomként, először ment táborba az én leánykám, Tatára. Nem örült neki igazán, de végül mégis jól érezte magát, csak akkor tört el nála a mécses, amikor az első hét elteltével meglátogattuk.

Én egy újabb munkahelyen próbáltam ki magam.

Az előző könyvtárosság nem tartott sokáig, nem tudtam megszokni, tehát megszöktem.

A lakásunktól gyalog 5 percnyire felépült egy modern, szép és számomra nagyon csábító kutató intézet. Gondoltam, megpróbálom, hátha pont énrám van szükségük. Egy telefon, aztán az áhított mondat: Jöjjön be, megbeszéljük. Bementem, útközben beakadt a harisnyám valamibe és jó szélesen felszaladt rajta a szem, na, jól nézek ki, így menni felvételi beszélgetésre...!

Próbarajzot kellett készítenem (szerkesztő rajzolónak jelentkeztem), rémesen sikerült, de valamiért mégis engem választottak.

Nagyon örültem és nem csalódtam, sőt, ahogy a később kapott pénzjutalmak bizonyítják, ők sem csalódtak bennem.

Környezetvédelmi műszerekkel foglalkoztunk, a mi osztályunkon volt gépész, elektromos, közgazdasági csoport és hozzánk tartozott még egy kémialabor is. Egy fizikus volt a főnökünk, egyébként „előző életében” évekig Svédországban zenélt. Ő volt életem második legjobb főnöke. Kicsit a zseni és a bolond keveredett benne. Nagyon okos és nagyon gyerekes is tudott lenni egyszerre és én nagyon szerettem. Na, nem úgy! :)

Minden nap élmény volt, rengeteget tanultam tőlük, hiszen igazán okos, kreatív emberek vettek körül és nem voltak szakbarbárok, mindenről lehetett velük beszélgetni. Megismertem azt az érzést is, hogy milyen nagy öröm az első legyártott műszert kézbe venni, látni, hogy működik, mégpedig jól, amit mi találtunk ki, igen, mi, mert a maga területén mindenki kivette a részét a munkából és az örömünk is közös volt. Nagyon jó kis csapat jött ott össze!

Kaptunk egy fiatal vietnami mérnököt is, aki Magyarországon végezte el az egyetemet és szakmai gyakorlatát nálunk töltötte. Sokszor alig értettük, hogy mit mond, de idővel megszoktuk a beszédstílusát. Sokat mesélt az akkori vietnami életről, mi kissé elborzadva hallgattuk, nálunk már egészen másképp éltek az emberek. Boldog volt, hogy vihet haza egy biciklit, mert az ő hazájában az volt a fő közlekedési eszköz és nem mindenkinek tellett rá a fizetésből. Elmesélte, hogy még nem tudja, ha hazamegy, hol fog lakni és dolgozni, mert ott nem úgy van, hogy csak úgy, ahol éppen tetszik, hanem a Párt dönti el, hogy hol van rá szükség. Érdekes, ő ezt teljesen természetesnek vette, vagy az is lehet, hogy csak úgy mutatta...? Tőle tanultam meg, hogy milyen a „finom” rizs. Nem pergős, mint nálunk, hanem olyan, amire mi azt mondjuk, hogy hááát..., ez kicsit maszatos lett. Egyébként ma már nem csodálkozunk ezen, hiszen rengetegen esznek kínai ételeket és a pálcikákkal a pergős rizst elég hosszadalmas művelet volna felcsipegetni.

Néha munkaidő után is összejött a társaság, zenét hallgattunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat egymással. Nagyjából egyidősek is voltunk, a legidősebb kollégánk lehetett olyan negyven körüli. Ennek az aranyéletnek is vége lesz egyszer, de 1980-ban még tart a boldogság.

Nem vagyok munkamániás, de ez az év más szempontból olyan hétköznapi évnek mondható. Minden ment a maga útján...