1980 - Az év, amikor nem történt semmi

Legalábbis azt hittem első pillanatban, amikor megláttam az évszámot, aztán lassan villantak fel a ködből az év eseményei, és elnézve ezt a fényképet, amelyen a tetőtől talpig gipszbe öntött ifjú hölgy a kertben, bizony, én volnék, hát nagy szerencse, hogy már alig-alig jutott eszembe a baleset. Sasó örömére most szűkebb pátriájába térünk, 1980 nyarán Püspökszentlászlón, a Vörös Meteor kulcsosházában táboroztattunk vagy húsz gyereket, ötödik-hatodikosokat. Püspökszentlászló az akkoriban elnéptelenedő baranyai kis falvak egyike volt, a Zengő oldalában. Nem maradt más élet a faluban, mint a kastélyban az idős apácák otthona. Kulcsosház – ez is talán már csak a mi korosztályunknak mond valamit, sok turistaszállás működött így, szerte az országban, csekély pénzért, a bizalomra, tisztességre alapozva.

Nyári este, júniusban, még a kertben játszottunk, frizbiztünk, amikor rosszul léptem, talán gödör volt vagy bucka, rosszul fordulhattam, hirtelen irtózatos éles fájdalmat éreztem, elestem, aztán a tréningnadrágon keresztül is látható, kitapintható volt, hogy térdtől lefelé, a lábam derékszögben kifordulva, mint egy idegen test hever mellettem. Csak onnan tudtam, hogy mégis hozzám tartozik, hogy a legkisebb mozdulatra is iszonyú fájdalom hasított belé(m). Nagy lett a riadalom, hol volt még akkor a mobil! Az egyetlen telefon az otthonban volt, őket kellett fölverni késő este, hogy segítséget tudjunk hívni. A hírt hallva jöttek is át az apácák, hogy mit tudnak segíteni, de legfeljebb a síró gyerekeket nyugtatgathatták, én meg, mint nyuszi ül a fűben, de egy nagyon ijedt nyuszi, csak nem akartam mutatni, hogy a gyerekek nehogy kétségbe essenek (még jobban).

Hosszú időbe telt, mire az úttalan utakon Pécsváradról megérkezett az ügyelet, és milyen a gondviselés, a körorvosi ügyeletet akkor éjjel egy kisiklott életű ortopéd sebész látta el, szinte meg is örült a feladatnak, de legalábbis nem rettent meg tőle. Mondta, hogy normál körülmények között ezt altatásban szokták helyretenni, de az erdő közepében nem lévén normál körülmények, jól beinjekciózott (semmit sem ért) és visszacsavarta a lábamat. Huhh!

Dehát muszáj volt szállítható állapotba hoznia, hogy azután a mentő, amit kiküldött, be tudjon vinni a komlói Bányászkórházba. Régi, Nysa mentőautó jött, már reggel lett addigra, a földúton úgy rázkódott, mint a nyavalya, a mentős végig ott ült mellettem, és egész úton a kezében tartotta a lábamat, hogy ne koppanjon oda folyton a hordágy vasához.Színvonalas hely volt akkoriban a bányászkórház, elláttak rendesen.

Autóval hoztak föl Pestre, itt a Jánosba kerültem, ahol először műteni akartak, végül az orvos úgy döntött, fiatal szervezet – helyrehozza sajátmaga a bajt, jobb, ha nem avatkoznak bele, mert akkor egy életen át kínlódni fogok vele. Áldom érte ma is a nevét.

Remekül elvoltam a gipsszel, csak a zoknit nem tudtam egyedül fölhúzni, de mászkáltam én vidáman mindenfele, még moziba is elmentünk, csak miattam az első sorba kellett ülnünk, hallgattam is érte a többiektől :)

Alig vártam azért, hogy hat hét után végre levegyék a gipszet, és nyargalhassak újra. Akkor ért azonban a döbbenetes meglepetés: nem tartott meg a lábam! Nem tudtam megállni rajta, nem bírtam lépni vele, nem éreztem a súlyát. No, akkor keseredtem el igazán, sírtam nagyon, emlékszem. Keserves napokba telt, mire újra megtanultam járni.
Ma már csak egy blogbejegyzés…

És még sok nyári és téli tábor Püspökszentlászlón, ahova azóta is visszahúz a szívem, de már negyedszázada is elmúlt, hogy nem jártam ott.