Sej, besoroztak

Sej, besoroztak, sej, besoroztak engemet katonának,
Gondját viseltem, gondját viseltem a jó édesanyámnak.
De már látom, nem viselem gondját csuhaj szegénynek,
Sej, oltalmára, sej oltalmára hagyom a jó Istennek.

Sej még a búza, sej, még a búza ki sem hányta a fejét,
Páros fehér galamb, páros fehér galamb mind elhordta a szemét.
Páros fehér galamb, ne hordd el a búza kalászát,
Sej, miből süt a, sej, miből süt a kisangyalom pogácsát.
(katonadal)

Na jó. Már 1969-ben besoroztak, és be is hívtak. Hamar az újonckiképzésen is túljutottunk. 1970-ben mégis jól indult bakaszemmel az év. Mind karácsonyra, mind szilveszterre otthon voltunk. Ez alig lett volna lehetséges, ha nem a „dombelhárítók”-hoz kerülök. Muszáj kicsit korábbról kezdeni. A kereskedelmi főikola és gyakornoki félév leteltével több mint 23 évesen kellett bevonulnom. Mivel anyánk özvegy volt már tíz éve, s egyedül bajlódott hét gyereke tisztességes felnevelésével, elhelyezkedésem után kértem, hogy tekintsenek családfenntartónak, s mentsenek fel a szolgálat alól. Nem tették. Hamar a harcálláspontot jelölték ki szolgálati helyünkül, akiknek magasabb végzettségük volt. Párhuzamosan egy kérdőívben megtudakolták, vannak-e Nyugaton rokonaink, s tartjuk-e velük a kapcsolatot. Igenló válaszomat követően azonnal áthelyeztek a csapatépítőkhöz. Nagyjából kubikos munkát végeztünk 25 hónapon át.
De maradjunk 1970-nél. Még nagyon is kopasznak számítottunk. Az öregek (némelyikük öcsém lehetett volna) nemes egyszerűséggel állandójelzővel emlegették „kopasz” mivoltunkat. Mi voltunk a „szar kopaszok”. Elég gyorsan rájöttem, hogy mit kell lépnünk. Megbeszéltem a kopaszokkal, hogy hangsúlyosan magunk is így nevezzük magunkat. Hamar belementek a mókába. Napokig visszhangzott a körlet az önbecsmérlő kifejezéstől. Utóbb az öregek ránk förmedtek: Miért mondjátok folyton magatokról, hogy sz. kopasz? Mert azok vagyunk – válaszoltuk csaknem büszkén. Azonnal kompromisszumra léptek velünk. Hagyjuk abba, és ők is abbahagyják. Így is lett. Ám ha valaki viselkedése nem tetszett nekik, kizavarták, hogy mossa fel a hosszú folyosót „koppanástú koppanásig!” Ha igazságtalannak találtam a parancsot, magam is kimentem, hogy gyorsabban vegezzen az illető. Sokáig ezt sem viselték el. Nemsokára rám ragasztották a professzor címet. Ennek egy oka lehet, hogy találtam egy régi acélkeretet, és bakakoromban amolyan John Lennon-szemüveggel közlekedtem.
A rideg életmód – nyáron megsültünk, télen megfagytunk – eléggé megedzett mindnyájunkat. Mivel naponta lehúztunk egy műszakot, alakiznunk nem kellett. Munka után a körletben azt csináltunk, amit akartunk. Pl. teát főztünk, kolbászt is a csajkánkban. Ehhez egy műszaki érzékű fickó mikrohullámú főzőt szerkesztett. Később akárki képes volt rá. Két borotvapengét egy-egy radírból kivágott gumihasábbal egymástól kis távolságra lapjával párhuzamosan távol tartott egymástól. A pengék végére rézdrótot csatlakoztatott, kéteres villanyvezetékdarabot. A pengéket belelógatta a vízbe, de úgy hogy ne érjenek a fémcsajka oldalához. Másik végüket a konnektorba dugta néhány gyufaszál segítségével. A szerkezet működött, néhány perc múlva literszám ittuk a forró fekete teát, vagy karikáztuk kenyérre mustárral a főttkolbászt. Divat volt a kantinban még bolgár szilvabefőttet venni. Egy üveg ára 7 forint volt. A kompót pléhtetejét kétforintossal nyitottuk, tartalmát együltő helyünkben megettük. Na persze a sör is nagyon fogyott. A koronazárat ráakasztottuk övünk csatjára, és megütöttük. Azonnal lepattant a zár az üvegről.
Akkoriban dohányoztam. Az egyszerűség kedvéért munkást szívtam, melyből 25 db került 3 ft-ba. Mivel nem ittam el a zsoldomat (pardon: havi illetményemet), mindig volt pénzem bagóra. A csóri bakák nem szálltak le arról a társukról, aki cigarettázott. A rigót lövöm! – mondták, amin azt kellett érteni, add nekem a csikket, de minél hosszabb legyen az. Én ezt utáltam. Ameddig magukhoz nem tértek a társaim, napi 4 doboz Munkást vettem, s ebből hármat mások szívtak el. Nem bírtam a csikkezést. Előbb-utóbb mindenki rászokott a saját cigarettájára.
Pápa (ahol szolgáltam) térsége valaha a Pannon-tenger feneke volt, később emelkedhetett ki szárazulattá. A csatornaárok ásása közben a homokos talajban sok megkövült kecskekörmöt találtunk. Haza is vittem vagy százat, mígnem egyszer kidobtam valamennyit.
Mi örömkatonáknak számítottunk, mert együtt dolgoztunk civilekkel ötnapos munkahétben, s teljesítményünk után fizettek is némi pénzt. Kétharmadát kosztra, kvártélyra, ruhára lefogták, egyharmada a mienk volt. Később saját pénzemből vettük meg a karikagyűrűinket. A két arany csőgyűrű ára 614 ft volt.
Azért számítottunk örömkatonáknak, mert minden hét végét otthon töltöttük. Pénteken délután hazamentünk, hétfő hajnalra vissza kellett térni a laktanyába még munkakezdés előtt.
A szombathelyi „színházi gyorssal” mentünk Celldömölkig, majd onnan Pápáig. Oda megérkezve sokszor ittunk egy forró kakaót. Az felébresztett bennünket. Szerettük. Az automatában két forintba került egy adag.
Öltözetünk eleinte pocsék volt. Egyszer a hosszú köpönyemben belátogattam munkahelyemre. Csaknem kiröhögtek. Hogy nézek ki? – csodálkoztak. Később kaptunk mikádót, napszövetből készült kimenő egyenruhát. Bármilyen furcsa: szerettem azt az öltönyt viselni. Nagyon eltalálták a méretemet. A fazonja ellen se lehetett szólni egy szót sem. Mi tagadás, az év során sok ökörködés is esett, de hát mindnyájunk fújta a közszájon forgó mondatot: Ahol a sereg kezdődik, ott az ész véget ér.